Manon Lescaut

Giacomo Puccini: Manon Lescaut
Warner - Fonit sorozat
8573 87474-2

Álnaiv kékharisnyák időről időre felteszik azt a buta kérdést, hogy az embereket miért nem érdekli pld. annak a férfinak a sorsa, aki egyszerűen csak szereti a feleségét, aki nem lesz önpusztító alkoholista, vagy annak a nőnek a megindító története, aki megcsalva és elhagyatva egyedül és tisztességgel neveli számtalan gyermekét.
Az erkölcsi igazság természetesen ezek mellett az emberek mellett van, de mivel viselkedésük, élethelyzetük (többnyire) természetes, sorsuk dramaturgiailag tökéletesen érdektelen.

Két jóérzésű fiatal szerelme lehet nagyon szép, de önmagában ez még nem operaszínpadra való. Ám, ha az egyikük kitartott szerető, amolyan \"álom luxuskivitelben\", míg a másikuk főleg hamiskártyázásból él, és minden vágya megszöktetni kedvesét az aranykalitkából, nos, akkor rögtön izgalmasabbá válik a történet.

A Bachhal vagy Händellel egyidős történet egy szintén nem mindennapi figura tollából kezdte meg világhódító útját. Prevost abbé - a többszörösen is pályaelhagyó jezsuita pap - könyvét hamar utolérte a megzenésítési láz. Massenet sikere sem csökkentette Puccini vágyát a téma iránt, és számtalan szövegíró - többek között kiadója, az öreg Ricordi - segítségével meg is szerezte e trófeát. Operája 1893. februárjában Torinóban sikerrel debütált.

Nyílván e nevezetes dátum évfordulója adta az alkalmat, hogy hatvan évvel később éppen Torinóban, a helyi zenekar és énekkar közreműködésével, Federico del Cupolo vezényletével lemezre rögzítsék a Manon-t. A mono felvétel sajnos korántsem szól olyan szépen, mint az ugyanebben a sorozatban megjelent, és nemrég lapunkban is ismertetett Don Giovanni.
Azonban a matt hangkép sem tudja beárnyékolni Clara Petrella könnyed, ugyanakkor mégiscsak drámai szopránját, mely egyaránt hitelesen szólal meg a mű elején még a zárdaélettel kacérkodó, aztán gyorsan szerelembe eső kislány, később a gazdagságot minden cseppjéig kiélvező gazdag szerető, majd a reménytelen rab, és végül a megváltó halált váró asszony hangján.

Sajnos korántsem lehet ilyen jókat mondani a lovagot alakító Vasco Campagnanóról. Hangja tipikus tenor hang, melyet gyerekkorunktól kezdve mint a műfajhoz tartozó szükséges rosszat fogadtunk el, míg nem hallottunk olyan vocét, mint a fiatal Pavarottié, Domingóé, Carrerasé stb. (kinek-kinek ízlése szerint). Campagnano különösebb gond nélkül énekel el minden hangot, csakhogy minden pillanatban arra kell gondolnom, hogy itt most egy ember magas hangokat énekel. Pedig szívem szerint azért izgulnék, hogy most az egyszer legyen férfi a talpán, vágja szájon - amúgy Humphrey Bogartosan - a menekülés közben is ékszereket csomagoló Manont, lökje ki a hátsó ajtón, és éljenek már végre békében.

Saturno Meletti Lescaut-ként szépen teljesít, bár előadása kissé egyhangú. Geronte megformálása is korrekt (Pier Luigi Latinucci), de ez a legtöbb, amit elmondhatunk róla. Igaz, nem az ő stimmje a legjelentősebb basszusszólam az operatörténelemben.

Bár mind a drámaiságot, mind a hangzást illetően marad némi hiányérzetünk, egészében véve elmondható, hogy (főleg a címszereplő fentebb részletezett teljesítményének köszönhetően) korrekt, a \"hallgatható\"-nál jóval nagyobb élményt nyújtó lemezt jelentetett meg a kiadó.