Pot pourri a la Michelangeli

Mozart: Piano Concerto No.15
Brahms: Variációk egy Paganini témára
Bach-Busoni: Chaconne

Arturo Benedetti Michelangeli (zongora)
Vezényel: Ettore Gracis

EMI Classics 5 75229 2

Hetek óta egy jó öreg Pacsirta rádió szól a nappaliban.
Legalábbis ez az érzésem. Valahogy úgy hozta ugyanis a jó sors, hogy mostanában többnyire archív lemezekről kell recenziót írnom.
Én, aki még egy jobb csöves erősítőtől sem jövök lázba, most 40-50 éves mono CD-ket hallgatok, megpróbálok elvonatkoztatni a hangfelvétel és -visszaadás minőségétől, s csak a \"művészetre\" koncentrálni.
Nehezen megy.

A Michelangeli zongorajátékáról 1950-ben ill. \'52-ben készült felvételek magukon viselik a kor hangrögzítés-technikai fogyatékosságait, amit a hangmérnökök utólag sem nagyon tudtak kikozmetikázni.
Ez amúgy sem az én lemezem. Mintha néhány elfekvőben lévő poros tekercset próbáltak volna a kiadók pénzzé tenni. A szerkesztői koncepció kimerül az előadó személyének állandóságában és talán abban, hogy két variációs mű is egymás mellé került.
A szerkesztés lehetetlenségét valószínűleg a kiadó is érezte, hiszen a borítón - az elhangzáshoz képest - fordított sorrendben (és csökkenő betűmérettel) szerepelteti a műveket. Egy Mozart zongoraversenyt mégiscsak könnyebb eladni.

Busoni Bach átiratait sok kritika éri, de a második hegedűpartita Chaconne tétele mai napig is a zongoristák egyik kedvenc műsorszáma. A biztos technika mellett meglehetős állóképességet is igénylő átirat majd\' negyed órán át dübörögteti a zongorát, a virtuozitást kedvelők nem kis örömére.
A Busoni variációinál közel 15 évvel korábbi Brahms variációk azt a Paganini témát dolgozzák fel, ami jó néhány szerzőt megihletett - többek között Rachmanyinovot is -, hogy aztán a korai számítógépes játékok végtelenített zenéjeként fejezze be földi pályafutását.
A kalandos életű és korán legendává lett Michelangeli nem különösebben nagy zenei élményt nyújtva, de technikailag megfelelően játssza mindkét kompozíciót.

A Mozart zongoraverseny már lényegesen izgalmasabb előadásban, de az eddigieknél is zavaróbb hangminőségben szólal meg.

A múlt század első felének egyik legjelentősebb karmestere a hangfelvétel-készítésről - amikor még minden öt percben meg kellett állni lemezt cserélni - ezt mondta: Olyan ez, mintha végre kettesben maradnál egy csinos nővel egy szobában, de ötpercenként rád nyitnák az ajtót.
Tovább szőve a gondolatot, ez a lemez olyan, mintha egy valaha több mint csinos hölgy mai fényképét nézegetnénk. Ha sokáig szemléljük, a külső romok alatt talán még felfedezhetjük a sugárzó belső szépséget.