Zenék nem csak múzeumba járóknak (Telemann: Flute Concertos / Emmanuel Pahud)

TELEMANN: Flute Concertos

Emmanuel Pahud
Berliner Barock Solisten
Rainer Kussmaul
EMI Classics

Georg Phillipp Telemann, aki korának egyik legnépszerűbb és legaktívabb zeneszerzője volt, gyakorlatilag autodidakta kezdetek után jutott fel a csúcsra. A lemezen hallható 5 fuvolakoncertet az 1710-es évek vége és az 1740-es évek eleje között írta.
A hangszerelés változatos. A fuvolát - esetleg fuvolákat - más és más szólisztikus szerepet kapott hangszerrel kombinálja, így a fuvolajáték és a (kamara)zene hangzásának teljes skáláját bemutatja.

A lemezen szereplő első concerto (TWV 51:G2) rögtön igazi ínyencfalat. A 2000-ig a rostocki könyvtárban - szó szerint - porladó kottát szakértő kezek sokéves kemény munkával tették olvashatóvá, jelen esetben játszhatóvá.
Bár nem vagyok zenetörténész, megkockáztatom, hogy ez az a koncert, amelynek első tételét Bach saját f-moll csembalóversenyének lassú tételében \"felhasználta\". Ez akkoriban egyáltalán nem vetett fel szerzői jogi kérdéseket, és közismert tény, hogy Bach, aki szoros barátságot ápolt Telemannal, annak nem egy kéziratát lemásolta. Akár így volt, akár nem, páratlan szépségű versenyművel gazdagodott a fuvolarepertoár.
Valamennyi versenymű az úgynevezett olasz templomi szonáták formáját követi. Tételrendjük: lassú, gyors, lassú, gyors. Ebben a látszólagos kötöttségben Telemann mégis hihetetlen változatossággal képes dolgozni. Az öt concerto között nincs két, egyforma kaptafára készült mestermunka.

Pahud fuvolajátékának egyik igen vonzó tulajdonsága, hogy nem akar mindenáron kitűnni a kamarapartnerek közül.
Hangszíne bársonyos, még a magasabb fekvésekben is lágy. Hibátlan technikája, stílusérzéke/-ismerete garancia arra, hogy előadásmódja sem az egykor divatos romantikus, sem a későbbi \"varrógép-kattogós\", sem az érzelemmentes \"régizenés\" divatoknak nem enged teret.
Garanciát persze akár a kollégák is nyújthatnának. Ők nem mások, mint a Berlini Filharmonikusok tagjaiból 1995-ben alakult Berlini Barokk Szólisták, akik olyan világnagyságokkal dolgoztak már együtt, mint Harnoncourt, vagy Gardiner.

Igazi élmény ez a lemez.
Miközben hallgatjuk, egy pillanatig sem jut eszünkbe, hogy zenei múzeumban sétálnánk, olyan tárgyak között, melyek érdekesek ugyan, de nem sok közünk van már hozzájuk. Pedig a legtöbb, 2-300 éves zenéket szent és sérthetetlen áhítattal felvonultató kiadvánnyal (és koncerttel) éppen ez a bajom.
Emmanuel Pahud ma hangszerének a legnagyobb sztárja. A szónak az eredeti és a legjobbaknak kijáró értelmében. Szólókarrierje kedvéért két évvel ezelőtt kénytelen volt feladni a Berlinieknél 22(!) éves kora óta betöltött első fuvolista állását, ma a legkitűnőbb zenészek társaságában lép fel, s komoly esély van rá, hogy hangszerének olyan reneszánszát indítsa el, mint Maurice André a maga idejében.