A 466-os d-moll és a 482-es Esz-dúr versenyműveket a legautentikusabb környezetben és előadókkal rögzítették - Schiff teljes jogú partnere szerzőnek, műnek, műértelmezésnek.

Talán ezt a műsort sem sorolom majd legelőre a mesterművek között, de ahhoz azért ezek is elég jó darabok (jó előadásban!), hogy újfent elkeseredjek hazai koncertéletünk provincializmusán.

Thomas Hampsonnak fantasztikus érzéke van a szöveg és zene egységének megteremtéséhez. Harnoncourt zenekara pedig első osztályú segítőtárs ehhez a sziporkázó, változatos előadáshoz.

Essék néhány szó az énekesekről is: általánosságban meg kell állapítani, hogy elsősorban nem ők e kiadvány legnagyobb erősségei. Vannak kiemelkedően jó énekesi teljesítmények (valljuk be, a kelleténél valamivel kevesebb…), ám ha valaki hangfenoménekre vágyik, nem ez a Ring tűnik a legjobb választásnak.

A címben olvasható mondatot a DVD-n bónuszként mellékelt interjúban mondja a művész, akinek nyolcvan éves születésnapja tiszteletére jelentette meg a kiadó ezt a válogatást, amelyen operai és dalénekesi működéséből egyaránt kapunk ízelítőt.

Tomlinson a magyar nyelvvel folytatott csatát (és a rokonszenvünket) már az első perc végén megnyeri. Olyan apróságokra is ügyel, ami hazai kollégáinak is csak ritkán sikerül.

A címszerepben Plácido Domingo. Negyven alig múlt, hangilag abszolút a csúcson, már mindent tud a szakmáról. Megjelenése bármely futó filmsztáréval vetekszik, megértem, hogy nők tömegei álltak sorba autogrammért az előadás után. Az alakításra keresve sem találok jobb szót a tökéletesnél.

A karakterekből és helyszínekből adódó játékötletek szervesen illeszkednek a rendező koncepciójába, és egyáltalán nem zavaróak. A vég sem nem optimista, sem nem pesszimista, miként ez a kísérőfüzetben is olvasható: a tetralógia lezárása nyitott könyv, amelyből mindenki a meggyőződésének, hitének megfelelően olvashat.

A lemezen a hazai koncertlátogató számára zömében ismeretlen szerzők zsidó témájú dalait hallgathatjuk meg. A felvételek nyilvánvalóan Maria Teresa Uribe inspirációjából, az ő válogatásában születtek, sőt még a lemezborító is az ő munkája.

A lemez borítója szerint Karajan Bach h-moll miséjét vezényli. Tény, hogy valami hasonló csendül fel a hangszóróból, de sajnálattal kell megállapítanom, hogy ez nem az a darab.

Ez az 1980-as felvétel - látvány tekintetében - az opera legegyszerűbb kivitelezései közé tartozik. A rendezés és a díszletek egy régi, szép mesekönyv képeit idézik, a rengeteg totálkép pedig tényleg azt az érzetet erősíti a nézőben, mintha nem otthon, hanem a Müncheni Nemzeti Színház egyik páholyában ülne.

A Chéreau-féle Ring ereje a részletekben rejlik, érdemes tehát néhányat kiemelni az ezer meg egy rendezői ötlet közül, annál is inkább, mert bizony nem egy, akkor eredetinek számító gondolat visszaköszön a centenáriumi Ring utáni Tetralógia-rendezésekben. A hasonlóság tehát semmiképpen sem a véletlen műve…

Joshua Redmannek az utóbbi időben két lemeze is megjelent, melyek mind hangzásban, mind stílusban, hangulatvilágban teljesen különbözőek, és az egyik jobb, mint a másik.

Azt mondtam, spagetti-western. Ahogy az olaszok elképzelik/elképzelték a vadnyugatot. Kicsit talán degradálóan hangzik, de mondjanak jobb westernfilmet Sergio Leone Volt egyszer egy vadnyugatánál! Vagy jobb western-operát A nyugat lányánál - melynek ezúttal egy 1991-es, Met-beli előadását nézhetjük meg.

Újra megjelent a centenáriumi Ring, az 1976-os (Boulez és Chéreau nevével fémjelzett) Bayreuth-i előadás felvétele - ezúttal 7 DVD-n, remek kép- és hangminőségben. A kiadványról - miután van mit nézni és hallgatni rajta - négy részletben, péntekenként közlünk recenziót.

A Birminghamieket hallgatva úgy tűnik, mintha korunk legkiválóbb előadóművészeiből állna az együttes. Teljes magabiztosság, maximális kifejezőkészség, lenyűgöző arányérzék jellemzi játékukat.

A booklet szerint a szerző híd Glinka és az Ötök, valamint Csajkovszkij között. De emiatt kár beáldozni egy egész CD-t, ugyanis a harminc dalból mindössze hét-nyolc üti meg a híd két oldalán felállított mércét.

A trubadúr után újabb élő előadással rukkolt ki a Warner. A helyszín ezúttal is a veronai aréna, a szerző is újra csak Verdi, de most egy négy évvel korábbi (1981-es) Nabucco-produkció került DVD-re. A szereposztással most sem lehet bajunk - a látványról azonban már nem mondható el ugyanez.

Gardiner pontosan, de kissé visszafogottan irányítja zenekarát, a partitúra minél hűségesebb megvalósítására törekedve - csak semmi érzelmi, értelmezésbeli túlzás, ami ebben zavart okozhatna.

A trubadúr Verdi egyik legtöbbet játszott és egykor az utcákon a legtöbbet fütyült operája. Annyi benne a sláger, hogy könnyedén kitöltene egy komolyzenei best of CD-t. Ez a DVD pedig, ha nem is a rendezés különlegessége, a zenekar teljesítménye vagy az előadás makulátlansága okán, de jó.