Gardiner Szöktetése

MOZART: Die Entführung aus dem Serail
Stanford Olsen - Belmonte
Luba Orgonasová - Konstanze
Cyndia Sieden - Blonde
Uwe Peper - Pedrillo
Cornelius Hauptman - Osmin
Hans-Peter Minetti - Selim
The Monteverdi Choir
The English Baroque Solists
John Eliot Gardiner
Universal / DG Archiv Produktion
00289 477 5593

Természetesen újrakiadással és nem új felvétellel jelentkezett a DG. A lemezvásárlási recesszió sok esetben erre is jó: a kiadók nem erőltetik a költséges új felvételeket csak azért, mert egy-két új arc tűnik fel, hanem archívumukból válogatva újra elérhetővé teszik a régebbi, a boltokból évek, évtizedek óta kikopott lemezeiket.

Ez egy tizenhárom éves produkció, egyszerűsített külső megjelenéssel, vékony tokban, vékony füzetkével, amelyben nincs már tanulmány a műről, sem többnyelvű szövegkönyv, mindössze az egyes jelenetek történéseinek ismertetése. Nyilván az olcsóbbságra törekvés jegyében, és talán a lemezvásárló közönség egy része is kevésbé igényli a teljes értékű füzetet, de akkor is, akinek ez az első és esetleg egyetlen felvétele a műből, az miért maradjon tudatlan?

Persze, akit tényleg érdekelnek Mozart első \"mesteroperájáról\" mindazon tudnivalók, amelyek nélkül ma már nem illik leülni a lemezjátszó elé zenét hallgatni, bőven talál irodalmat, és magyar nyelvű szövegkönyvet is lelhet, vagy legalább egy másik kiadvány füzetéből tájékozódhat mindezen dolgokról, idegen nyelveken.

Mert a régebben eléggé mostohán kezelt műről az utóbbi évtizedekben készültek azért lemezek bőven. A Harnoncourtéhoz Monika Mertl által írott ismertetőből éppen az tudhatjuk meg, hogy a Ponelle rendezésével és a régizene atyamesterének zenei irányításával 1985-ben létrehozott zürichi előadás volt az első, amely a művet teljes egészében kihúzta jópofa, könnyed operácska - daljáték - skatulyájából, és teljes pszichologizáló valójában jelenítette meg azt.

Hogy ennek milyen mélységei, összefüggései tárhatók fel, azt tehát megtudhatjuk például Liebner János, Fodor Géza vagy Spike Hughes írásaiból, de ami a Gardiner-felvételre került, annak hallatán a kérdés az, megfelel-e korunk minden tekintetben maximális igényeinek egy ilyen lemez? Ha már világnagyság karmester áll a pulpituson, akinek régizenészi mivoltából adódóan is kötelessége mindennek az újragondolása az újabb kutatások fényében.

A megvalósításhoz rendelkezésre áll kiváló zenekara és kórusa. A zenekar itt a hangszerek által felvetett problémák iránt fogékonyabb régizenészeknek is kínál feladatokat, hiszen a törökös hangvételhez szükséges ütőhangszerek nem gyakoriak, bár mai formájukban sem igazán különböznek tizennyolcadik századi elődeiktől, és elég harsányak most is. Azt viszont éppen a nemrég recenzált, török zenét is bemutató lemezről tudhatjuk, hogy Mozart néhány helyen egyszerű fúvós együttállásokkal is idézi a klasszikus török zenekar hangzását.¹

Gardiner pontosan, de kissé visszafogottan irányítja zenekarát, nem törekszik a hangzáshatásokban való tobzódásra, inkább a partitúra minél hűségesebb megvalósítására - csak semmi érzelmi, értelmezésbeli túlzás, ami ebben zavart okozhatna.

De egy opera mégiscsak az énekhangoktól válik azzá, ami. A Mozart-levelekből, amelyekben a Szöktetés komponálásáról számol be apjának, az is kiderül, mennyire az első előadás szereplőinek hangi képességeire, tulajdonságaira szabta a szólamokat.

Abszolút kulcsfigura, főszereplő Ozmin. Jellemző, hogy Mozart dramaturgiai szempontból olyan fontosnak érezte személyét, hogy a szövegkönyv elsőként kézhez kapott változatában nem szereplő első áriáját már nagyrészt azelőtt megkomponálta, hogy a kérésére beillesztett szöveg elkészült volna. Nem mindennapi énekes kell tehát megjelenítéséhez, amelynek terén Cornelius Hauptman nem jeleskedik. Hangja nem igazán a figura karakteréhez illő, igazi, nagy mélyei nincsenek, és azt a - kisszerűségből, gonoszságból, kéjvágyból összeálló - összetett jellemet sem tudja eszközeivel érzékeltetni, amelyet például Gregor Józseftől megszoktunk a szinte unalomig ismert Akasztófa-áriában.

Belmonte jellemben Tamino vagy Don Ottavio rokona, a tiszta szívű szerelmes, aki a cselekvés terén nem annyira jeleskedik, bár elhajózott fogságba esett szerelme után Konstantinápolyba. Stanford Olsen behízelgő tenor hangon adja elő szólamát, egy kicsit energikusabb jelenlétet várnánk tőle.

A nagy név a lemezen Luba Orgonasová, aki Konstanze szerepében azért tényleg jeleskedik. Konstanze is a nagy hősnők előképe, bár az igazi tragikus fordulat az életében, szerepében nem adódik. Bár elrabolják és egy török pasa háremébe kerül, a legnagyobb megaláztatást nem kell elszenvednie, a sértés itt igazán csak Belmonte feltételezése, kérdése, amely azért persze joggal bántja. (Nem mintha tehetett volna bármit is, ha Szelim úgy igazából meg akarta volna kapni, amit egy háremhölgynek alapvető kötelessége adni.) Bár Orgonasová hangja a felső regiszterben kissé éles, az alatt kifejezően énekel, fölötte pedig, a koloratúr tartományban abszolút, ritkán hallható pontosságra, tisztaságra képes.

Pedrillo és Blonde megjelenítése Uwe Peppernek és Cyndia Siedennek ebbe a zenei környezetbe illően sikerül, amely végül különösebb egyéni hang nélküli, pontos olvasatát adja a műnek. Egy operához azért néha több kell.