Múló idők (Andrea Chenier a Staatsoperből)

GIORDANO: Andrea Chenier
Plácido Domingo, Piero Cappuccilli, Gabriela Benacková, Fedora Barbieri, Hans Helm, Paul Wolfram, Henz Zednik
Orchester und Chor der Wiener Staatsoper
Nello Santi
Universal / Deutsche Grammophon
00440 073 4070

1896 tavasza, Milánó. Umberto Giordano legújabb operáját, az Andrea Chenier-t a Scala mutatja be. Elképesztő ováció. Keresztülhullámzik egész Európán, a szerzőt mindenütt ünneplik. Harmincéves sincs. Nem tudja, hogy még további ötven évet fog élni, de ezt a sikert távolról sem fogja tudni megközelíteni.

Az Andrea Chenier-t azóta is állandóan műsoron tartja a világ, minden magára valamit adó szoprán/tenor/bariton lemezre énekelte már főszerepeit. Most a bécsi Staatsoper 1981-es előadása borzolja a kedélyeket. A Deutsche Grammophon és az ORF által rögzített előadás dvd-je a Universal jóvoltából került a piacra.

Közel negyedszázad, ha nem is nagy, de jelentős idő az interpretációtörténetben. Az előadást nézve/hallgatva tanulságos gondolataink támadhatnak.

A legérdekesebbek a közönség ma már szokatlan reakciói. A bécsiek kedélyesen és főleg folyamatosan reagálják le a színpadon történteket. A fontosabb áriákat hosszas ünneplések követik. Olykor 5-8 percre is megáll a cselekmény. A szólisták ezt viszonylag egyformán konstatálják. Előbb a jelenetet befejező pózban hallgatják a tapsorkánt, majd - 3-4 perc múlva - kilépnek szerepükből (és e pozitúrából), hajlongva köszönik azt. Ami nem tetszik a publikumnak, azt is hangosan jelzi, az előadás végén megjelenő rendező és az egyik énekes kap a fejére jócskán.

A zenei megoldások között is találunk bőviben mára már túlhaladottnak tűnőt. Ilyenek az anakronisztikusan kitartott, ária végi hangok, máshol meg kissé modorosnak hat egy-egy frázis túlhangsúlyozása, kivált a férfi énekesek jóvoltából.

A színpadi játék nincs igazán megbonyolítva, mára Bécsben (is) ennél jóval igényesebb megvalósítás az irányadó. A rendező mentségére írható viszont, hogy a világsztárokkal tűzdelt produkciót - nyilván anyagi okokból - nem próbálhatták kellő ideig. Ugyanakkor Otto Schenk rendezése korrektnek tekinthető. A darab nehézkes tömegjelenetein, az első felvonásbelin a Coigny-szalonban, a második felvonás forradalmi képén, a III. felvonás törvényszéki jelenetén úgy-ahogy átevickélünk. Az intimebb színeken pedig az adott szereplő általában meglévő rutinja segít többnyire. Bécs azért Bécs.

A díszlet (tervezője: Rolf Glittenberg) és a jelmezek (Milena Canovero) megfelelnek a kor igényeinek és a darab klasszikus konvencióinak. Összefoglalva: látványos, ámde elég sok üres külsőséget hordozó színpadi produkciót láthatunk.

És most a zenéről.

Giordanónak nem volt könnyű a dolga a még élő Maestro (Giuseppe Verdi) és a szűk évtizeddel idősebb és zseniális pályatárs (Giacomo Puccini) árnyékában. Bár sikerült viszonylag önálló formanyelvet megvalósítania, az korántsem vezetett olyan messzire, mint amazoké. A dallamvilág a késő belcanto világát idézi szép és behízelgő effektusokkal, de a kifejezésben csak a verizmus elég olcsó és mélységek nélküli eszközei maradtak.

Külön tanulmányt érdemelne az, hogy Puccini mennyit okult az általa nyilván ismert operából, mennyit vett át, s mennyit tett hozzá saját kútfőből, hiszen 4 évvel későbbi operája, a Tosca számos ponton hasonló színpadi kérdéseket vetett fel. Gerald éppúgy megkörnyékezi az imádott nőt, mint Scarpia. Madeleine meg akarja menteni Chenier-t - a jelenet itt is éppúgy áriába torkollik, mint ott (Tosca imája). A tenoristára itt is kivégzés vár, közben van egy ária, akárcsak ott (Levélária). Egyértelműnek tűnik, hogy Puccini zenéje (a fantasztikus hangszerelésen túl) az áriák közti részletekben hat jóval erősebbnek, azaz sokkal pontosabban, sokkal hatásosabbra kidolgozta e jelenetek minden apró mozzanatát.

Az Andrea Chenier sikere elsősorban tehát a dallamvilágban keresendő, no meg abban, hogy három remekbe szabott főszerep vár a mindenkori három remekbe szabott énekesre.

Esetünkben a legnagyobb várakozás Plácido Domingót előzi/előzte meg a címszerepben. Negyven alig múlt, hangilag abszolút a csúcson, már mindent tud a szakmáról. Megjelenése bármely futó filmsztáréval vetekszik, megértem, hogy nők tömegei álltak sorba autogrammért az előadás után. Az alakításra keresve sem találok jobb szót a tökéletesnél, a szerep megközelítése teljesen belülről jövőnek, evidensnek hat. Ahogy az első felvonásban elkezdi az Improvise-t (\"Un di all\'azzuro spazio …\") hirtelen elfeledkezünk arról, hogy előadást nézünk. Mi is ott állunk Madame Coigny szalonjában, megbabonázva hallgatjuk az ifjú költőt. És ez a varázs az előadás során mindig újra és újra elfog, ha Domingo föltűnik a színen. Az utolsó felvonást egészen eksztatikus állapotban énekli, és így hallgatjuk mi is. Ennek segítségével könnyedén oldja meg azt a faramucinak tűnő helyzetet, hogy útban a vérpad felé menet boldog szerelmi kettősben olvad össze szerelmével. A frazírozásáról és a hangszínnel való bánásmódról köteteket lehetne zengedezni. Ugyanakkor, amit Domingo nyújtott 1981-ben ebben a szerepben, nem eltanulható, mindössze csak kívülről csodálható.

Gerard összetett figuráját Piero Cappuccilli alakítja. A napokban elhunyt kiváló hősbariton számos alkalommal volt Budapest vendége, elsősorban Verdi-szerepekben (nagy élmény volt Rigolettóját és Boccanegráját élőben látni és hallani). Fantasztikus hang birtokosa, a Tito Gobbi utáni évtizedek vezető énekese. Innen nézve már tudjuk, hogy a régi iskola híve volt. Mindent elénekelni, mindent kifejezni hanggal, a megjelenés és a külső nem számítanak. Színpadi játékában olykor alapvető hibákat vét, de nem foglalkozik vele, mint ahogy a néző sem. Jeleneteiben a saját kezébe veszi a tempót és a dinamikát, mindenki megy utána. Híres monológját (\"Nemico della patria\") elképesztően odateszi, olykor három dallamívet köt össze, s a hatás nem is marad el.

A férfiak mögött kissé szürkébbnek tűnik Madeleine szerepében Gabriela Benacková, de ez csak az első megközelítésre igaz. Bár puhábban képzi alsó- és középhangjait, mint Tebaldi, Callas vagy Marton Éva, ugyanakkor úgy vélem, sokkal közelebb jutott az érzékeny női lélek ábrázolásában. Gyönyörű, kiegyenlített hangon dalol, frázisai lekerekítettek. Nagyáriájában (\"La mamma morta\") kissé leköti energiáit a jól előkészített \"h\", hatásosra is sikerül, de emiatt érezhetően elvész néhány ütemnyi feszültség.

Az Andrea Chenier tele van karakterjelenettel (tulajdonképpen jóval több is a szükségesnél), amelyek ugyanakkor remek lehetőséget adnak megszólaltatójuknak. Madelon megrázó jelenetében a veterán (ha szabad hölgyről ilyet írni) Fedora Barbieri hangjának maradékát csodálhatjuk, s ebben a darabban is feltűnik a bécsiek nagy kedvence, az elmúlt és jelen idők vezető Miméje, Heinz Zednik, pontos leckét adva a comprimario szerepek lényegéről.

A Staatsoper Ének- és Zenekarát (karigazgató: Helmuth Froschauer) a kor egyik vezető dirigense, Nello Santi fogja össze. Énekesbarát vezénylése mára már időnként zavarónak hat, ugyanakkor a nagy formák mestereként igazi békebeli előadást teremtett a maga múló hangulatával.