Spagettiwestern-opera (A nyugat lánya)

PUCCINI: La Fanciulla del West
Barbara Daniels, Plácido Domingo, Sherrill Milnes
The Metropolitan Opera
Vez.: Leonard Slatkin
Universal / Deutsche Grammophon
00440 073 4023

Puccini 1890-ben, még jóval a világhírnevet hozó Manon előtt végignézett egy vásári showműsort, melynek címe Buffalo Bill vadnyugata volt. A western-romantika, az új földrész meghódítása, az új haza teremtése, az új, az európaitól merőben eltérő életstílus ponyva-szentimentalizmusa sokáig nem hagyta nyugodni, de Belasco The girl of the Golden West című drámájához mégis csak a Pillangókisasszony utáni alkotói válság idején nyúlt.

Nehezen vergődött zöld ágra a librettistáival is, akik többnyire lassan és nehézkesen dolgoztak, míg 1910-ben, két év dühöngő, veszekedős munka után elküldhette a partitúrát Toscanininek. Az első, amerikai témájú opera bemutatója nemzeti ügy lett. Szerzője pedig nemzeti hős. S bár a siker hamarosan végigsöpört Európán is (budapesti bemutató: 1912. február 29.), a mű mégsem vált a Puccini-repertoár stabil részévé. Pedig az egyik legizgalmasabb, legrafináltabb Puccini-partitúrával állunk szemben.

A nyugat lánya lényegében társalgási-opera. Egyik nehézsége - és kisebb népszerűségének feltételezhető oka -, hogy sokan és sokat beszélnek benne, és aránylag kevés idő/tér jut az áriákra. Puccini, aki eddig is a női főhősök és a kisemberek szerzője volt, most tovább szűkíti a maga szabta kereteket. Egyetlen női szereplőjét - mint méhek a királynőjüket - számtalan szerencsevadász, aranyásó veszi körül. Mind egyet akar: Minne-t, akiben egyszerre vélik látni anyjukat, lányukat, feleségüket, szeretőjüket, s aki a ponyva-szabályok értelmében mégis egy idegent választ helyettük.

A Metropolitan Opera 1991-es, Giancarlo Del Monaco produkciójában létrehozott előadása - legyen az bármilyen látványos, jól felépített, gondosan világított - valószínűleg a töredékét sem érné, ha a címszerepet nem Barbara Daniels énekelné/játszaná. Az amerikai szoprán virtuóz könnyedséggel, profi beosztással, színészeket meghazudtoló színpadi jelenléttel viszi a hátán az előadást. Törékenynek tűnő, de keménykezű és határozott kocsmároslányból egy pillanat alatt képes házitanítóvá, szerelmes nővé és szerelméért mindenre képes heroinává válni.

Tény, hogy Minnie a librettó legkidolgozottabb alakja, s jól hallható, hogy Puccini, aki minden hősnőjébe halálosan beleszeretett, őt is gazdagon megajándékozza zenével. Daniels pedig él a lehetőséggel. Ebben partnere az ugyancsak kiváló Sherrill Milnes a serif szerepében.

Mintha a szerző maga sem döntötte volna el teljes biztonsággal, hogy milyen jellemmel is áldja meg Jack Rance alakját. Egyszer erőszakos, máskor deprimált. Az első felvonásban gyönyörű áriában vall szerelmet, majd a másodikban sátáni vigyorral a képén próbálja meg ugyanazt kártyán megnyerni.

A nyugat lánya szereplői persze többnyire ilyen végletes alakok. Rögtönzött bibliaórán vesznek részt, majd kicsit később lincselni indulnak, hogy legvégül a megbocsátás, megtisztulás, az Amerikába és a lélek nagyságába vetett hit győzedelmeskedjen. Ebbe a furcsa társaságba esik be a menekülő bandita jelmezében Domingo.

Hangja behízelgő, simulékony. Szerepe nem tesz lehetővé túl nagy játékot, így kénytelen megmaradni a hőstenor szerepkörben, de az nagyon jól áll neki. Rajtuk kívül még 15 szólista van a színpadon, s szinte mindenki remekel. Pedig a legnehezebb dolguk éppen a kis szerepet éneklőknek van, hiszen egy mindig változó, kaleidoszkópszerű zenei történésbe kell beszúrniuk egy-egy mondatot.

A rendezés lényegre törő. Ügyesen bánik a tömeggel, és pontosan emeli ki a lényeges pillanatokat, alakítja ki a teret a főbb szereplők számára. A Metropolitan zenekara most sem okoz csalódást. Nem túl hálás feladatukat Leonard Slatkin irányításával végzik.