Öregedő mesék (Szöktetés / Böhm)

MOZART: Die Entführung aus dem Serail
Gruberova, Grist, Araiza, Orth, Talvela, Holtzmann
Chor und Orchester der Bayerischen Staatsoper
Karl Böhm
Universal / Deutsche Grammophon
00440 073 4075

Ez az 1980-as felvétel - látvány tekintetében - az opera legegyszerűbb kivitelezései közé tartozik. A palota mesébe illő, még éppen az ízléshatáron belüli megjelenítése, a szereplők stilizált mozdulatai, a török és európai viseletet ötvöző dekoratív jelmezek nagyanyáink színházi világát idézik fel. A rengeteg totálkép pedig tényleg azt az érzetet erősíti a nézőben, mintha nem otthon, hanem a Müncheni Nemzeti Színház egyik páholyában ülne.

Amit hallunk, az pedig letisztult megnyilvánulása a felszín alatti, rejtett tartalmaknak.
Az énekesgárda teljesítményét lehet kritizálni, de nem érdemes. Színészi játékuk illeszkedik a rendezés koncepciójába, érzelmeik sokkal inkább tükröződnek a zenében, mint a mozdulatokban.

Először is Martin Talvela hihetetlen hangterjedelmét és basszustól egészen ritka, fényes hangszínét emelném ki. Õ az egyetlen, aki - Osmin karakteréből adódóan teljesen jogosan - élénk mozdulatsorokkal színesíti előadását. Játéka teljesen természetes, pontosan ez az, amivel olyan élethűvé varázsolja számunkra a basa intézőjét.

Termetben és hangszínben tökéletes ellentéte Reri Grist Blondéja. Az apró énekesnő a komorna mindkét viselkedésformáját maradéktalanul jeleníti meg. A kissé affekta, magakellető, incselkedő hangok mellett gyönyörűen koloratúrázik, s az egyszerű, őszinte formálás is közel áll hozzá.

A másik női főszereplőt a most is zseniális Edita Gruberova alakítja. Azt csinál a hangjával, amit csak akar. Bármelyik lágéban tud dühös, szomorú, lemondó, vagy éppen túláradó lenni. Nem éppen kis termete ellenére is képes Konstanze érzékeny, légies alakját felidézni a hallgatóban/nézőben.

Francisco Araiza mind hangban, mind lélekben igazi, hamisítatlan lírai tenor. Tökéletesen hozza Belmonte elvont figuráját. Nem tudom, szándékos volt-e a rendezés részéről, de bennem egész valója magát a zeneszerzőt idézte föl. Végül is nem elképzelhetetlen, hogy Mozart ezekben a valószerűtlen férfialakokban önmaga egyik leglényegesebb arcát mutatta meg.

Osmin ellenlábasa Pedrillo. Norbert Orth ennek megfelelően mozgékony, éles elméjű, mindig energikus fickónak ábrázolja Belmonte szolgáját.

A basa igazi nagy titok a történetben. Mivel csak prózai szövege van, a zene érzelemkifejező ereje nélkül kívül reked a többiek világán. Így válik egy idegen kultúra számunkra érthetetlen gondolkodású és érzületű, kicsit vonzó, de mégis ijesztő jellemévé. Thomas Holtzmann remekül oldja meg feladatát. Orgánuma és arcvonásai mellett lassú, kimért mozgása, súlyos figyelő tekintete is telitalálat a szerep szempontjából.

A nyitány alatt egészen közelről gyönyörködhetünk Karl Böhm letisztult mozdulataiban. Ami szól, az a mai Mozart-hangzásképtől még elég messze van, ennek ellenére visszaadja a szerző összes gondolatát.

August Everding rendezése, Max Bignens díszletei egy régi, szép mesekönyv képeit idézik, mely gyermekeink számára is élvezetes látványt nyújt. Ez is olyan mese azonban, mely velünk együtt öregszik, s ahogy éveink múlnak, úgy válik egyre igazabb, gazdagabb lélekábrázolássá.

Mozart - életében először - részt vett a szövegkönyv megírásában, s arányérzéke itt is zseniálisan működött. Ezekben az emberpróbáló harcokban mindig csak annyira mélyíti el hallgatóságát, hogy egy-egy humoros jelenettel pillanatok alatt ki is tudja rántani belőle.
Az ember ide-oda libeg racionalitás és irracionalitás, szorongás és a felszabadulás élménye között. A meseszerűség tehát nem gátló tényezője lesz a megértésnek, hanem segítség - Mozart segítsége - a valóság elviseléséhez.