A kékszakállú Tomlinson

BARTÓK: A kékszakállú herceg vára
John Tomlinson, Jeanne-Michele Charbonet
BBC Symphony Orchestra
Jukka-Pekka Saraste
Warner 2564 61953-2

Nagy keletje van a Kékszakállúnak!
Bartók Béla operája, mely egyedüli magyar nyelvű alkotásként méltó módon képviseli kis hazánkat a világ operaszínpadain és koncerttermeiben, újra meg újra felbukkan a lemezboltok pultjain, egyre más és más produkcióban. Első nekifutásra is tízig jutottam a felvételek összeszámlálásában, s biztos, hogy van még.

A Kékszakállú az 50-es évektől ilyen kapós a lemezgyárak körében. Pedig szemmel láthatóan tartanak a magyar szövegtől. Az első néhány évtizedben mindig volt magyar anyanyelvű a közreműködők között, ha más nem, akkor a karmester. A hazai felvételeket, a Ferencsik János vezényelte Székely/Palánkay-, illetve Melis/Kasza-változatot nem számítva az első fecske a Kertész István keze alatt született, s nem is akármilyen színvonalon, énekesei: Christa Ludwig és Walter Berry. Ezt néhány évvel később követte Wolfgang Sawallisch rendkívül kidolgozott produkciója Dietrich Fischer-Dieskauval és Várady Júliával.

A 70-es évek közepére feloldódott a kezdeti óvatoskodás a magyar nyelv miatt, bár azt követően is nagy számban jelentek meg magyar előadók a különféle produkciókban (Kováts Kolos, Marton Éva, Polgár László, Sass Sylvia, Solti György). Ferencsik is belement, hogy harmadik felvétele szólistái külföldiek legyenek (Nyesztyerenko és Obrazcova), bár az eredmény nem egyértelmű. Az első színkülföldi előadást Pierre Boulez (persze ki más?) vette fel, Siegmund Nimsgern és Tatiana Troyanos közreműködésével. S azóta egyre-másra születnek kiváló produkciók e remekműből, fantasztikus énekesekkel.

A Warner most kiadta a BBC Proms által 2004. szeptember 7-én, a Royal Albert Hallban rögzített hangversenyt. Jól tette, az élő előadás izgalma és varázsa elnyomja a becsúszó apró hibákat.

A darab a Prológgal kezdődik, ezt - az előadás egyetlen magyar anyanyelvű közreműködőjeként - Sárközi Mátyás mondja el. Sárközi 1956 óta a BBC munkatársa, hallhatóan nem profi előadó, de ugyanakkor tökéletesen találta meg a vers hangulatát, míves játékosságát. (\"Az világ kint haddal tele, De nem abba halunk bele, Urak, asszonyságok.\")

A BBC Symphony Orchestra Jukka-Pekka Saraste keze alatt fantasztikus érzékenységgel bontotta ki a cseppet sem könnyű zenei anyagot. Saraste visszafogott hangsúlyokkal dolgozik, kerüli a teátrális hatásokat, egyedül a tényleges csúcsponton, az ötödik ajtó kinyílását követő nagy C-dúr akkordban és az azt követő huszonegy 4/4-es ütemben engedi az együttest forte üzemmódban játszani.

Bartók a bevezetőt követő bizonytalan világ érzékeltetésében alapvatően két eszközt alkalmaz. Egyrészt tendenciózusan váltogatja a 2/4-es és 3/4-es ütemet, másrészt a vonóskar e szakaszokat végig összekötött nyolcadokkal kíséri. Saraste ezt megfejeli még azzal, hogy a 3/4-ekben a középső két nyolcadot erősen túlhangsúlyozza, úgy, hogy a dallamívet egy pillanatra sem bontja meg. A szerző által előírt pauzákat nemcsak megtartja, de időnként az az érzésünk, hogy az ötödik ajtóig szándékosan késlelteti azt, ezzel is fokozva a feszültséget.

Az egész produkción átívelő crescendo-decrescendo vonal tehát az ötödik ajtónál vált át, s a darab végére visszaérkezünk a bevezető sejtelmesen, kísértetiesen csöndes és talajvesztett világába. A zenekar pontosan alkalmazkodik a karmester intencióihoz. Világos színű, pontos és egységes vonóshangzás jellemzi, a hangszerszólók mindegyike hibátlan, a Bartóknál oly fontos klarinét minőségét nem lehet eléggé kiemelni.

A Kékszakállú szólamát a minapi Bayreuth-i Hollandi, John Tomlinson kelti életre. Tomlinsonnak nem ez a legelső találkozása a szereppel, Bernard Haitinkkal (és Anne Sofie von Otterrel) már lemezen is hallhattuk. Hatalmas, kissé szálkás, de kiegyenlített hang, erősen emlékeztet régi, szépemlékű budapesti Kékszakállúnkra, Faragó Andrásra.

A magyar nyelvvel folytatott csatát (és a rokonszenvünket) már az első perc végén megnyeri. Elképesztően tökéletesen hangsúlyoz. Néhány hangzóján (elsősorban az \"é\"-n és az \"á\"-n) finom akcentus érződik, de egy bennszülött biztonságával frazeál. Nyilvánvalóan pontosan tudja, mit énekel, mert olyan apróságokra is ügyel, ami hazai kollégáinak is csak ritkán sikerül. Csak két példa: \"Megállsz Judit? Mennél vissza?\" kérdezi leplezetlenül gúnyosan. \"Miért vannak az ajtók csukva?\" - kérdezi másutt Judit, \"Hogy ne lásson bele senki.\" - veti oda tompán, elkeseredetten. A szöveg biztos tudatában indul a mélyebb rétegek irányába.

Hangilag is tökéletesen ura a szerepnek, a tömött zenekari hangzás áténeklése sem okoz számára problémát. Ugyanakkor nem tartozik a harsogó Kékszakállúk közé, inkább az itthon Polgár László által meghonosított töprengő típus jellemzi. \"Az utolsót nem nyitom ki. Nem nyitom ki.\" - suttogja kétségbeesetten. De már tudja és mi is érezzük, kinyitja. Kinyitja - minden következményével. John Tomlinson produkciója reveláció, nagyon-nagyon magas léc az őt követő Kékszakállúk számára.

Sajnos, a Judit szerepét éneklő Jeanne-Michele Charbonet elakadt a magyar nyelvvel folyó áldatlan és egyenlőtlennek tűnő küzdelemben. A darab bemutatója óta folyik a vita, hogy mezzoszoprán vagy szoprán énekelje a szólamot. Bartók szopránnak írta, de az előadók hosszú sorát áttekintve igazából csak biztos mélységekkel rendelkező szoprán tudta megfelelően megoldani a feladatot. Charbonet nem ilyen. Az alsó- és középső regiszterét alig-alig halljuk. Szövegmondása a csendesebb pillanatokban is csak inkább sejthető, mint érthető. Olykor hibázik is a szövegben, de ez még megbocsátható lenne. Sokkal nagyobb baj, hogy éneklése így nemigen szól semmiről. Kár érte, mert így az egyébként remek előadás összértéke sokat csökkent.

Nem lehet elmenni szó nélkül a hibátlan műsorfüzet mellett sem. A mű részletes és érdekes elemzése mellett (Paul Griffiths munkája) a szólisták életrajzát és Balázs Béla szövegét olvashatjuk három további nyelven.