Könnyű nyári hangulatban (Trubadúr Veronából)

VERDI: Il trovatore
Bonisolli, Plowright, Zancanaro, Cossotto, Washington, Giovaninetti
Verona Opera
cond. Reynald Giovaninetti
DVD Warner 4509-99215-2

A szabadtéri előadásoknak mindig különös hangulatuk van. Legyen az kis- vagy nagy színpad, városi főtér vagy fák övezte játszóhely. Különösen igaz egy olyan speciális helyszín esetében, mint a veronai aréna, ahol 1913-óta rendeznek operaelőadásokat az esténként betóduló 20-25 ezer néző számára. Egy ekkora színpadon persze elsősorban a látványelemeknek kell dominálniuk, hiszen nincsenek óriás kivetítők, s egy-egy érzelmi hullámzás az arcon 25-50 méterről már nem sokat mond.

Maradnak tehát a jelmezek és a díszletek, melyek optimális esetben a hangulatot is képesek megteremteni. Ezzel semmi gondunk nem lehet az 1985-ös Trubadúr esetében, hiszen az ismert olasz szobrászművész, Mario Ceroli egyszerre korhű és mai, funkcionális és látványos hátteret álmodott. Harci gépek, faltörő kosok, cölöpvárak jelzik, hogy a 15. században vagyunk.

Az viszont - sajnos - már az első pillanatokban kiderül, hogy ennek a Trubadúr-előadásnak nem a zenekar és nem a zenekari hangzás az erőssége. Reynald Giovaninetti ugyan határozott és látványos mozdulatokkal próbálja meg összefogni az arénáról nevezett szimfonikusokat, de ez csak nagyon ritka, már-már ünnepi pillanatokban sikerül neki. Az unisonók rendre szétcsúsznak, s ha éppen önmagukban rendben is lennének, akkor súlyos aszinkronitási problémák merülnek fel a színpaddal. Pedig érdemes lenne/lett volna jobban koncentrálni, hiszen a deszkákon olyan énekesek állnak, akik hangját jó pár produkció megirigyelhetné.

Giorgio Zancanaro baritonja bőven bírja Luna gróf szerepét. Kicsit persze présel ő is, de ezt a nagy akarásnak és a még nagyobb térnek tulajdoníthatjuk. Az azóta elhunyt Franco Bonisolli bújik Manrico bőrébe, hogy hangjával kábítsa el a nőket. Bonisolli vérbeli olasz tenor. A magassága könnyen megvan, de - sajnos - a siker pillanataiban elkezd öblögetni, s mintha úgy érezné, hogy egy személyben neki kell be/kitöltenie az aréna légterét, gyakran forszírozza is a szólamát.

Remek választás volt Fiorenza Cossotto, aki Azucena nehéz, de hálás szerepét alakítja felsőfokon. Számtalan gyönyörű percet okozott az angol Rosalind Plowright, aki felvállalta, hogy egy ekkora térben is szeriőz és lírai hangon énekel. Neki volt igaza. A kórus teljesítménye nem sokkal jobb, mint amit a zenekarról elmondhattunk. De nem számít, mert a közönség lelkes és minden ismert szám után (és ugyan, melyik nem az?) hosszas brávózással lassítja a végkifejletet.

Brian Large a tőle megszokott profizmussal fotózza végig az operát. Megpróbálja megteremteni a szabadtéri előadás élményét, s ez többnyire sikerül is neki.

És még valami! A hang. Én egész egyszerűen nem tudom, hogyan rögzítették az énekesek hangját, mert se mikrofonokat, se mikroportokat nem láttam sehol, de le a kalappal a - borítón sajnos névtelenül maradt - hangtechnikusok és hangmérnökök előtt. A DVD ugyanis majdnem úgy szól, mint egy stúdiófelvétel, viszont megmaradt az élő előadás lendülete.

A trubadúr sikerdarab. Ez a DVD pedig, ha nem is a rendezés különlegessége vagy az előadás makulátlansága okán, de jó.