Nabucco az arénában, avagy a filmipar (negatív) hatása az énekművészetre

VERDI: Nabucco
Renato Bruson, Ghena Dimitrova, Dimiter Petkov, Bruna Baglioni, Ottavio Garaventa
Chorus and Orchestra of the Arena Di Verona Maurizio Arena Warner DVD
0630-193902-4

A trubadúr után újabb élő előadással rukkolt ki a Warner. A helyszín ezúttal is a veronai aréna, a szerző is újra csak Verdi, de most egy négy évvel korábbi (1981-es) Nabucco-produkció került lemezre.

A címszerepet Renato Bruson hozza, bravúrosan. Hangja csúcsformában van ezen az estén. Hihetetlenül sokféleképpen képes énekelni alig két óra alatt. Az érzékeny lírától a tébolyult energikusig terjed a repertoár, s amit e kettő közt még megmutat, az maga az operaéneklés. Színpadi mozgás, szerepformálás és énektechnika egysége.

Az éppen egy hónapja, Milánóban elhunyt Ghena Dimitrova az előadás másik nagy erőssége. Szerepe és szólama alapján akár Abigaille is lehetne az opera címe, s ezt a fantasztikus bolgár szoprán tökéletesen érzékelteti. Kissé fedett hangon indítja első megszólalását, de a második felvonás eleje már klasszisát bizonyítja.

Még egy bolgár énekes kapott szerepet a csapatban, a Herzog Fitzcarraldójából (is) ismert Dimiter Petkov. Basszusa meggyőző, s teátrális játéka is arányban áll Zaccarias szerepével, de ugyanígy csak jót mondhatunk az olasz Ottavio Garaventáról is, aki Ismaele-ként bolondítja magába a női szíveket.

A Maurizio Arena vezényelte zenekar meglepően jól szól - alig-alig sleppelnek -, a problémát most is a gyors kórusszámok jelentik, ahol néhány taktus alatt akár egy egész negyednyi szétcsúszást is könnyen összehoz a gárda.

Ami a színpadot illeti, kénytelen vagyok kétfelé bontani a szemünk elé kerülő látványt. Az arénaszerű díszlet, a maga praktikumával megfelel az elvárásoknak. Jól - és igen látványosan - felállítható rajta a kórus, mindenki látja a többieket és a karmestert. A lovak, a zászlók és az egyéb kötelező kellékek pedig csak fokozzák a hatást.

Ezzel szemben a jelmezek magukon viselik a hetvenes évek végének valamennyi futurisztikus divatőrületét. Láthatunk itt mindent, a fantasy-filmektől a Csillagok háborújáig felvonul a teljes jelmeztár, s vígan tombol a gyerekes eklektika. Ismaele fehér birodalmi műbőr-műanyag rövid ujjúban, Fenena kerengő dervisnek álcázva, míg Abigaille a szovjet rajzfilmekből ránk maradt Hagymácska jelmezében kénytelen énekelni.

A legrosszabbul mindezek ellenére mégiscsak a címszereplő járt, aki antréját egy lámpaernyő fémvázából sikerített sisakfélében adja elő. (A szereplők erőszakosságának vagy a rendező hajlíthatóságának hála, a lehetetlen fejfedők előbb-utóbb lekerülnek a szereplőkről, ezzel erősen csökkentve a komikus elemeket, s növelve az élvezhetőségi faktort.)

A rendezés, a szereplők, tömegek mozgatása ennek megfelelően tombol a dilettantizmusban, s a videováltozat rendezője, Brian Large sem tud többet tenni, minthogy a színpadi katyvaszból valamiféle követhető, zenés mozgóképet produkál.