A Met-ben 5-10 évenként szokták a Lammermoori Luciát elővenni, leporolni. 1961-ben ezzel debütált Sutherland New Yorkban, 69-ben Ágay Karola, 73-ban Renata Scotto aratott fényes sikert, majd 82-ben ismét Sutherland következett. Bár a leporolás ezúttal kevéssé sikerült, ez az előadás sem mentes tanulságoktól.

Rimbaud és az angol romantika képviselői. Szürrealista képek és az éjszaka zenéi. Mindez Britten adaptációjában, a Berlniek és Ian Bostridge előadásában, Simon Rattle vezényletével.

Amit látunk, az a madridi Teatro Real előadása, de maga a produkció a lisszaboni Teatro São Carlos Színházzal együttműködve jött létre. Mindent összevetve van egy mérsékelten színvonalas rendezés, egy rendkívüli minőségű zenekar és egy világszínvonalú Almaviva (Juan Diego Flórez). Félsiker, de olykor ez sem kevés!

Tudtam, hogy a szerző már egy ideje nagy munkában van, de ezt azért még föltételezni sem mertem. Ezután a könyv után már könnyű dolga lesz a jövő diszkográfia-készítőinek.

A Bécsieket maga a szerző vezényli, és ez felveti a kottahűség, kottakövetés, illetve szerzői szándék kérdését is. Hacsaturjan ugyanis számos ponton eltér a kiadott partitúra előadási utasításaitól.

A XX. század közepe óta, ha egy baritonista a Téli utazást adja elő, mindig a Dietrich Fischer-Dieskau által kitaposott ösvényen indul el. Mert nem lehet máshonnan indulni. Így van ezzel Thomas Quasthoff is. De ahogy haladunk előre a dalciklusban, úgy tűnik elő, hogy ugyanazokra az alapokra mennyire máshogy építkezik.

A könyv lapozgatása közben beugrott Bernstein előadássorozata éppúgy, mint a Picasso kalandjai, vagy a Micimackó és a Tao, nem is szólva Monty Pythonék munkásságáról. Bár a könyv, célját figyelembe véve, nem hozhatja 100 százalékban a fentiek világát, azért úgy másod-unokatestvéri ágon rokonságban áll velük.

Bár historikus felvétel, de nem kíván interpretációtörténeti megközelítést Harnoncourt huszonnégy évvel ezelőtti remeklése, mint ahogy nem törekszik szigorú történeti hűségre sem - sokkal inkább az ünnepélyes belső tartalom kibontakoztatására. Nézzük, hallgassuk - többről fog szólni utána az ünnep!

Remek párosítás a kéthegedűs concerto és a Sinfonia concertante. És remek páros Perlman és Zukerman is, akiket Zubin Mehta és az Izraeli Filharmonikus Zenekar kísér.

Van valami irritáló azokban a felvételekben, amelyek sem nem elég jók ahhoz, hogy az egekig magasztaljuk őket, sem nem elég rosszak a földbedöngöléshez. Ez a Carmen (a Glyndebourne Festival Opera 1985-ös produkciójának filmfelvétele) az egyik legtipikusabb példája az efféle se hús, se hal előadásoknak.

Négy szimfónia Karajannal, négy Soltival. De ebben nem lehetünk biztosak, ugyanis a kiadó internetes katalógusában némileg mást olvashatunk, mint a lemezborítókon.

A Vásáry Tamással és a Rádiózenekarral készített felvételen Frankl Péter zongorajátéka olyan muzsikusra vall, aki a tudás mindenen átsegítő szabadságával él, mozog a zenében.

Haitink 1968-ban rögzítette lemezre a Feltámadás-szimfóniát. Még nem volt harmincéves sem. Vajon mit tudhat a Mahler vizionálta Sors kérdéseiről egy ennyire fiatal ember?

Nem könnyű Mozart Requiemjéről írni, de még sokkal hálátlanabb feladat lehetett ebből a 689. lemezfelvételt elkészíteni. Még Gardinernek is. De soha rosszabb előadást!

Egy titokban kihallgatott kocsmai beszélgetés szerint az idei salzburgi Traviata, akárcsak Violetta, minden pénzt megért. A lemezfelvételt hallgatva egyet kell értenünk ezzel.

Hiába, azért a 60-as, 70-es években tudtak valamit ott a messzi Ámerikában. Nem véletlen, hogy ez a lemez szinte fellelhetetlen volt már hosszú évek óta, igazán jó ötlet volt, hogy újra kiadták.

Ami az August Everding rendezte operafilm címszereplőit illeti, nem panaszkodhatunk. A kis Jancsit Brigitte Fassbaender alakítja, meggyőző színészi játékkal és hiteles hanggal. Ennél is több karakter felvillantását teszi lehetővé Juliska szerepe, akinek bőrébe Edita Gruberova bújt ebben az 1980-81-es produkcióban.

Minden bizonnyal az Anyegin egyik legjobb felvétele jelent meg most újra. A szólisták szinte kifogástalanok, és az egész felvételt beragyogja Szemjon Bicskov karmesteri géniusza.

Solti a Chicagóiakkal prezentálja Liszt, Kodály, Bartók, Weiner zenéjét. Egyfelől életszagú, vérbő muzsikálást, másrészről a nagynevű előadóktól szokatlan hibákat hallhatunk.

Élvezhető is, meg nem is. Kaptam is valamit, meg nem is. Ízelítőt a posztmodern operából és a posztmodern filmből. Igazából kissé retro is: a 80-as, 90-es évek művészfilm- és operavilágát idézi. Az, hogy ez a két műfaj már a XXI. században találkozott, csak a véletlen, illetve Mundruczó Kornél és Tallér Zsófia műve.