Jellegzetesen jellegtelen (Mahler II. & X. / Haitink)

MAHLER: Symphonie nr. 2. & 10.
Elly Ameling, Aafje Heynis
Niederländischer Rundfunkchor
Royal Concertgebouw Orchestra
Bernard Haitink
Universal / Philips
468 353-2

Gustav Mahler huszonhét évesen kezdett a II. szimfónia komponálásába és harmincnégy volt, amikor 1894-ben befejezte azt. A bemutatón (egy esztendővel később) már mindenki számára egyértelmű volt: a zeneszerző megtalálta saját hangját, azt a hangot, mely végigkísérte egész hátralévő művein, a torzón maradt X. szimfónia egyetlen tételéig.

A komponálás hét éve nem volt gyötrődéstől mentes. A fiatal zeneszerző küszködött a mű szerkezeti felállításával, küszködött azzal, hogy a tisztelt előd, Beethoven nyomdokaiba léphessen, úgy, hogy az mégse hasson utánzásnak. Már a szimfónia vége felé járt, amikor váratlan \"élmény\" segítette őt a megoldásban. Maga így írt erről:

\"Ekkortájt halt meg [Hans von] Bülow, s én jelen voltam a hamburgi gyászmiséjén. Az elköltözöttre gondoltam és hangulatom nagyon is megegyezett a magamban hordozott alkotáséval. S ekkor a kórus Klopstock korálját, az Aufersteh\'n-t intonálta! Mint a villámcsapás fényében, mindent tisztán és világosan állt előttem! Erre a villámra vár az alkotóművész - ez a szent fogantatás!\"

E pillanattól kezdve Mahler szélsebesen dolgozott, néhány hónap múlva már befejezte a művet, melyet a zenetörténet azóta is Auferstehungs-, azaz Feltámadás-szimfóniának nevez.

Mahler II. szimfóniája a XX. században különösen megkerülhetetlen és kultikus alapművé vált, minden jelentős karmester repertoárjára vette, sőt igyekezett lemezre is rögzíteni. E nemes vetélkedésből jobbnál jobb felvételek születtek, melyek megosztják a zenebarátokat, kinek az értelmezése autentikusabb, Bruno Walteré, Soltié vagy Bernsteiné, netán Abbadóé vagy Mehtáé. A viaskodásba a 60-as, 70-es évek fordulóján egy új név is beszállt: Bernard Haitink.

Az ő felvételét adta most újra közre Philips, felújítva ezzel a több, mint negyedszázados értelmezési vitát. Haitink 1968-ban rögzítette zenekara, az amszterdami Royal Concertgebouw Zenekar élén a Feltámadás-szimfóniát. Még nem volt harmincéves sem. Vajon mit tudhat a Mahler vizionálta Sors kérdéseiről egy ennyire fiatal ember?

Az említett dirigensek kevés közös tulajdonsággal rendelkeztek, kivéve talán, hogy mindannyian a nagy formák mesterei voltak. Ezzel meg is találtuk a kulcsszót ehhez az igazán igényes alkotás megvalósításához. Az első tétel a maga huszonegynéhány percével már túlhaladja a zeneirodalom korábbi alkotásait. Témái (szám szerint három alapmotívum van) lendületesen követik és váltogatják egymást, nagyléptékű ellenpontos szerkesztés segítségével.

Haitink borzasztóan precíz, de elveszik a részletek között. A zenekari tagok világszínvonalú szólói mégsem kapcsolódnak szervesen össze, inkább csak úgy megjelennek egymás mellett. A scherzo tételben, amelyről Bruno Walter azt mondta, hogy a szimfonikus scherzo-irodalom csúcsa, valami elegáns, de ide nem illő távolságtartást észlelünk.

Haitink Mahler-értelmezését leginkább a rövid Urlicht (Örök fényesség) tételben érhetjük tetten. A Des Knaben Wunderhornból (A fiú csodakürtje) átvett részlet a maga sejtelmes, pókháló finomságú rezdüléseivel itt csak hűvös tárgyilagossággal szólal meg, elveszítve ezzel a legjellemzőbb mahleri alapgondolatot, filozófiai mélységét. Tettestársa Haitinknak ebben az alt szólista, Aafje Heynis is, aki pontosan, szépen, de abszolút érzéketlenül tolmácsolja a nemes szólamot.

A fináléba való attacca átvezetést a lemezváltás is megakadályozza (a darab nem fér rá egy CD-re), de nemcsak emiatt érkezünk nehézkesen a komponista által megalkotott Utolsó Ítélethez. Haitink tempói óvatosak, hiányzik belőle az elsöprő lendület, a zeneszerző által is felidézett villámcsapás, majd ezt követően az ünnepélyesség. A nagyszerű Niederländischer Rundfunkchor (karigazgató: Carel Laôut) közreműködése - sajnos - ezért hatástalan maradt. Kár érte.

Így kevesebbek lettünk egy katarzissal, viszont gazdagabbak egy pontos, patikamérlegen kimért, de jellegtelen produkcióval. Véleményem szerint ez a mű korán jött a karmesternek, húsz évvel később már valószínűleg Haitink is másképp látta a világot.

A második CD-t Mahler Tizedikjének árván maradt andante-adagio tétele zárja. Szerzőnk addigra túljutott a nagysikerű VIII. szimfónia bemutatóján. A kilences számtól való mániákus félelme miatt következő művének csak címet ad (Dal a Földről), sorszámot nem. Majd következik a mégis elkerülhetetlen IX. szimfónia, a Búcsú. Az utolsó tétel semmibe vesző üveghangjai után tényleg nincs tovább, de Mahler (immár halálos betegen) újabb szimfónia alapjait vázolja föl.

Egyetlen tételig jut, majd 1911-ben meghal. (A vázlatok alapján Deryck Cooke 1963-ban rekonstruálja a teljes művet, mi több, az özvegy, Alma Mahler engedélyezi is a bemutatót, de a szakma igazából sosem veszi komolyan.)

Az egyetlen megmaradt tétel az előzmények után nem is lehet más, mint egy enervált utolsó sóhaj. Haitink vérbő vonóshangzását hallva, a dirigens nem így gondolta. Maradt a pontos és kimért távolság a darabtól, a CD végére jellegzetesen felismerhető jellegtelenség.