Félsiker középúton (Sevillai / Gelmetti)

ROSSINI: Il Barbiere di Siviglia
Juan Diego Flórez, Bruno Praticò, María Bayo, Pietro Spagnoli, Ruggero Raimondi
Coro de la Comunidad de Madrid
Orquesta Titular del Teatro Real
Gianluigi Gelmetti
Universal / Decca DVD
074 3111

Rossini páratlan opera buffája egy különös dvd formájában kerülhet mostanság a T. Zenebarát asztalára. Amit látunk, az a madridi Teatro Real előadása, de maga a produkció a lisszaboni Teatro São Carlos Színházzal együttműködve jött létre.

Elsöprő lendülettel indul a darab. A dirigens Gianluigi Gelmetti irányításával pazar nyitányt hallhatunk, mely alatt további izgalmat jelenthet a mackós Maestro impulzív vezénylésének követése. Apró pálcájával a szinte követhetetlen tempót diktálva izzítja föl a levegőt. Gelmetti később sem enged a feszességből, amely az egész produkciót zeneileg tökéletesen egyben tartja. A zenekar pontossága mögött az egyértelmű karmesteri igény, valamint - nyilván - rengeteg próba állhat, mert számos felvételt magasan ver minőségben. Gelmetti egyébként gitárosként sem utolsó, Almaviva második szerenádja (\"Se il mio nome saper\") kizárólag gitárkísérettel hangzik el, a dirigens bravúros közreműködésével.

Almaviva alakítója a végtelenül rokonszenves Juan Diego Flórez. A Luigi Alva utáni korszak első számú Rossini-tenorja hírnevéhez méltó cavatinát produkál, számos korábban elfelejtett ékesítéssel dúsítva azt. Akkor még mi sem tudjuk, de az egész este legnagyobb egyéni teljesítményét nyújtja. Flórez nemcsak behízelgően szép hang, könnyed és virtuóz technika tulajdonosa, de remek színész és igazán amorózó külsejű fiatalember. A második felvonást nyitó zenemester-jelenetben akrobatikus képességeit is bemutatja. A darab végén énekel egy elképesztően nehéz és általam sosem hallott áriát (\"Cessa di più resistere\"), lebilincselően. Egyszóval: ideális Almaviva!

Figaro belépője (\"Largo al factotum della citta\") hűti le a kedélyeket. Pietro Spagnoli kifejezetten biztonságra törekvő előadásában elveszik a mindenre képes kópé játékossága. Spagnoli inkább blőd, mint humoros. A későbbiekben hozza ugyan az elvárható minimumot, de annál egy cseppet sem többet. Jobb estéken különb Figarókat lehet látni/hallani nálunk, az Operaházban.

(A produkció nagy erénye, hogy húzások nélkül adják elő a darabot. Ennek köszönhetően teljes terjedelmében megismerhetjük egyebek mellett a hírhedt Figaro-Almaviva duettet.)

A színváltást követően egy kifejezetten érdektelen Rosina-cavatina rontja tovább a hangulatot. María Bayo nyilván helyi üdvöske lehet, mert a közönség a meglehetősen közepes produkciót heves ünneplésben részesíti. Mutatós teremtés egyébként, játéka még megfelelne a hagyományos igényeknek, bár Flórez mellett annak elavultsága is sokkal szembeötlőbb. Az énekesnő problémáit tetézendő a második felvonás vége felé (amikor Bartolo elmegy Basilioért, aki nyilván a város túlsó végén lakik) belekerült egy eredetileg nem ide szánt szopránária is, ami már egyértelműen meghaladta a művésznő képességeit.

De vele még mindig nem értünk el a leggyengébb láncszemhez, mert azt a Bartolót alakító Bruno Praticònak sikerült kiérdemelnie. Kifejezetten kulturálatlanul énekel, röcögő baritonja olykor még hamis is, a magasságok csúnya kiabálás során sikerülnek csak. A végtelenül stupid gyámapa figuráján alakításban sem sikerült túlnőnie.

Van az előadásnak szívszorító pillanata is, ami a Sevillai esetében igazán nem mindennapos. Basilio zenemestert a nagynevű Ruggero Raimondi személyesíti meg. A hatvannegyedik életévében járó basszista mintaszerűen komédiázik ugyan, de a zenei perfektséggel jócskán adósunk marad. A valahai nagyformátumú hang mára csak töredékeiben működik, s a legfájóbb, hogy látni, érezni, hogy Raimondi mindennek pontosan tudatában van. Előadásában a híres Rágalomária (\"La calunnia\") a rendezés minden erőlködése ellenére is több mint kínos.

Sokat elárul hogy a produkció Flórez melletti egyetlen kiemelkedő énekesi alakítását Berta megformálója, Susana Cordón mondhatja magáénak. Áriájában (\"Il vecchiotto cerca moglie\") nagyszerű kabinetalakítást nyújt, méltán aratva nagy sikert.

Most néhány szót magáról a színpadi megvalósításról. Az utóbbi évtizedekben, Jean-Pierre Ponelle zseniális filmje óta szinte kötelező lett a Sevillait értelmezni. Ez a tendencia számos esetben hozott létre kiváló produkciókat, nálunk ilyen volt néhány éve a Kovalik Balázs által létrehozott szegedi előadás. Más esetekben ugyanakkor kifejezetten nehézkes felfogások láttak napvilágot. Rossini (és az alapmű alkotója, Beaumarchais) zsenialitása mögött jónéhány kókler el tudott bújni.

Esetünkben sem egyik, sem másik változatról nincs szó. Emilio Sagi rendezése igyekezett az arany középút felé mutatni, ez többé-kevésbé sikerült neki. Az előadáson áthúzódó ötlet, hogy a díszletek és szereplők végig fekete-fehér-szürke színekben \"pompáznak\". A Rosina-cavatina alatt az énekesnő egy vörös lepelbe burkolózik, de gyorsan leszedik róla (ugye-ugye az elvágyódás). A szökés alatt azután hirtelen kiszínesedik a világ, a fináléra már Bartolo is sárga-fekete csíkos mellényt ölt (jelmeztervező: Renata Schussheim). Hipp-hopp, csiricsáré színekben pompázik minden! A díszletek egyébként (tervező: Llorenç Corbella) szellemesen és könnyen mozgatható, látszólag hatalmas monstrumok, melyek a pillanat töredéke alatt változnak, pl. városképből szobabelsővé és vissza.

A környezet időnként parodisztikus jelleget ölt, Bartolo nappalija Rossini portréival van kitapétázva, a katonák az első felvonás végén egy csapóajtóból masíroznak elő, stb. A jelenetek alatt számos statiszta járkál, mászkál, fut, táncol ki és be, általában ügyet sem vetve a darab közreműködőire, máskor meg (pl. Figaro belépője) szorosan együttműködve azokkal.

Mindent összevetve van egy mérsékelten színvonalas rendezésű produkció, egy rendkívüli minőségű zenekar és egy világszínvonalú Almaviva. Félsiker, de olykor ez sem kevés!