Hacsaturjan by Hacsaturjan

HACSATURJAN: II. szimfónia
Gajane-szvit
Spartacus
Wiener Philharmoniker
Aram Iljics Hacsaturjan
Universal / Decca
473458-2

Azt már régóta tudjuk, hogy egy olyan világban, ahol politikai hűség vagy hitbéli hovatartozás alapján osztogatják az állami díjakat, egy-egy magas rendű kitüntetés nem sokat ér. Utólag. Akkor és ott persze belépőt jelent(het) egy szebb, jobb, élhetőbb világba.
Az örmény Aram Hacsaturjan (kétszeres Lenin-, és Sztálin-díjas szerzőként) sokat mesélhetne erről.

Az 1962-63-ban, Londonban készült felvételen a Bécsi Filharmonikusokat maga a szerző vezényli. S bár nem könnyű megítélni egy karmester teljesítményét pusztán a hangzó anyag alapján, szinte biztos vagyok benne, hogy Hacsaturjan karmesternek se volt jobb, mint komponistának. A világ egyik legjobbnak mondott zenekara ugyanis úgy szól a felvételen, mintha e kitüntető állandó jelzőt maga is valamely pártfunkcionáriustól nyerte volna el. Igaz, nincs is könnyű dolguk. Hacsaturjan meglehetősen egyszerű zenéje ugyanis az invenció hiányát a különleges ritmusok és a minél gyorsabb tempó hajszolásával kívánja feledtetni.

A háborús időkben készült Második szimfónia hosszadalmas, de se nem monumentális, se nem megrázó vagy felemelő alkotás. Kevés anyagból, még kevesebb ötletből építkezik. Hangszerelése többnyire vaskos, a trombiták és az ütőhangszerek kiemelt szerepet kapnak. Egy szerzői interpretáció - ez esetben a karmesteri pálca birtoklása - ugyanakkor felveti a kottahűség, kottakövetés, illetve szerzői szándék kérdését is. Hacsaturjan ugyanis számos ponton eltér a kiadott partitúra előadási utasításaitól. Ilyenek például a nem is egyszer előforduló, számomra zeneileg nem igazán indokolható, sehova sem vezető gyorsítások.

A túlhajtott előadás aztán az olyan sikerdarabok rovására is megy, mint a Gajane-balettből készült szvit egyes tételei is. A jobb pillanataiban közepes filmzenére emlékeztetető darab kidolgozatlan, de bombasztikus előadásban hangzik el.

Talán már csak a legfiatalabbak nem emlékeznek az Onedin-család történetét bemutató végeérhetetlen angol filmsorozatra. Ennek főcímzenéjeként híresült el a klasszikus zenében/balettben kevésbé járatos emberek között a Spartacus című balett Adagiója. S a Bécsi Filharmonikusok végre megmutathatják, hogy bársonyos vonóshangzásban, egységes tónusban a hatvanas évek elején biztosan ők voltak a legjobbak.

Bár bevallhatom, hogy a felvétel többszöri meghallgatása ellenére sem lettem Hacsaturjan lelkes rajongója, mégis fontos dokumentumértékkel bíró kiadványnak tekintem e lemezt. Még a szerző vezénylete ellenére is.