Értelem és érzelem (Brahms / Frankl Péter)

BRAHMS: Tragikus nyitány Op.81
d-moll zongoraverseny Op.15 No.1
Akadémiai ünnepi nyitány Op.80
B-dúr zongoraverseny Op.83. No.2

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Frankl Péter (zongora)
Vez.: Vásáry Tamás
Hungaroton
HCD 32140-41

Mint a Hungaroton-kiadványok egy jó része, ez a Brahms-műveket felvonultató CD is ambivalens érzéseket kelt bennem. Egyik oldalról a hazai zeneélet legmagasabb színvonalát képviselő, értékes koncertfelvételről van szó. A másik oldalról viszont - a mai igényeket figyelembe véve - hiányosságokat mutat a kiadás.

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara 7 évvel ezelőtt két koncert alkalmával rögzítette a Zeneakadémia Nagytermében a zongoraversenyeket és a két nyitányt. Bár a technika mára már csodákra képes egy koncertfelvétel feljavítását illetően is, azt hiszem, ez esetben nem nagyon nyúltak bele az élőben elhangzott anyagba.

Jó érzés hallani a felcsattanó tapsot, az ünneplők elismerő bekiabálásait - kicsit visszaadja azt a hangulatot, ami akkor és ott uralkodhatott a teremben. A hamis hangokat, a sok esetben nyers hangzást, az enyhe ritmikai pontatlanságokat azonban már kevésbé tolerálja az ember.
Tény, hogy mostanában el vagyunk kényeztetve, hiszen élőben hallgathatjuk a nagynevű külföldieket - vagy ha nem, hát bármelyik lemezboltban megvásárolhatjuk felvételeiket.
De az említett zenekarok és a mi együtteseink - például a Rádiózenekar - között nem is a fentebb említett problémák jelentik a legnagyobb különbséget.

Egy nemzetközi élvonalbeli együttesnél hiába csúszik be egy-két hamis hang, vagy történik apró ritmikai bizonytalanság, szinte meg sem hallja az ember, mert annyira leköti a figyelmét a mindent felölelő koncepció követése. Bizony a nagy kérdés, hogy miért is van a karmester a zenekar élén, mára már egyáltalán nem kérdés. Az érzelmes, végtelen legatókkal átszőtt, tömbszerűen mozgó egységek kora végleg lejárt. Nem is beszélve a konvenciókon alapuló intuitív dirigálásról. A karmester legelső feladata, hogy minden akkordnak, dallamnak, ritmusnak pontosan kijelölje helyét a zenemű egészében, és mindezt képes legyen el is mutogatni a karmesteri pálca segítségével.

Első számú főszereplő tehát: az értelem.
A ma emberének már kevés a szépélmény. Nem elégíti ki egy-egy intenzíven, lélekkel megformált melódia, vagy váratlan feszültséget okozó ritmikai ötlet perfekt megjelenítése.
Egységet alkotó produkciót akar hallani, hogy amikor feláll a karosszékből, akkor ne csak érzelmileg szülessen újjá, hanem szellemileg is.
Érteni akarja az elhangzó művet.

A legnagyobb problémám ezzel a felvétellel, hogy itt van egy jó képességű együttes, s még egy homogén hangzáskép megteremtésére sincsenek rászorítva.
Vásáry Tamás következetesen behajtott rajtuk minden karaktert, minden tempóváltást, dinamikai jelzést, csak a karmesternek ezt az új szerepkörét nem tudta betölteni.

Az érzelmi részeket érintő attitűdök közvetítésével nincs semmi gond. Hallható, hogy ebből a szempontból a zenekar minden tagja pontosan tisztában van saját szerepével, s rendelkezik is a megvalósításhoz szükséges tudással és gyakorlattal.
Brahms azonban tipikusan az a szerző, akinél létfontosságú a darab szerkezete.
Mindennek szerepe van.

Ezeket a funkciókat lehetne megmutatni pl. differenciáltabb szólamkiemelésekkel, a visszatérések közötti árnyalt különbségtételekkel, az egyes szólamok egészet szolgáló formálásával.
Amikor a Tragikus nyitányban másodszor is felcsendül a súlyos, nyújtott ritmusos rezes téma, már hallanom kellene rajta a középrész derűs filozófiájának nyomait. A d-moll koncert első tételében pedig meg kellene egyezni a nyitótéma két, hangsúllyal ellátott záró negyedének hosszában. Másképp játsszák a vonósok, a fúvók, és megint másképp a szólista. Intonációs problémákkal leginkább a fafúvók küzdenek, a hegedűk csak néhány magas állásban szólnak kicsit \"többszínűen\".

A kis hibák mellett meg kell említenünk azt is, hogy vannak a lemeznek egészen ihletett pillanati is. A d-moll zongoraverseny 2. tétele - messze nem véletlenül - Brahms egyik legbensőségesebb zenéje. A szerző saját maga utal rá, hogy Clara Schumann csodálatos, elérhetetlen portréját igyekezett felvázolni. Nos, ha ilyen volt a hölgy, amilyennek Frankl Péter és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara megrajzolta, nem csoda, hogy egy életen át rabul ejtette a szerzőt.

Frankl Péter, a zenekar és Vásáry Tamás között mind felfogásban, mind megvalósításban tökéletes az összhang. A zongora szólamát is csodálatos, a rögtönzés szabadságával áthatott megoldások jellemzik elsősorban. Virtuozitása nem egy szigorú zenei elgondolás szolgájaként van jelen, hanem az előadó - a szó nemes értelmében vett - \"játékos\" hozzáállását segíti érvényre jutni. Talán ez a legnagyobb értéke Frankl Péter zongorázásának: teljesen természetes. Olyan muzsikusra vall, aki a tudás mindenen átsegítő szabadságával él, mozog a zenében.

A kiadvány ismertetője kizárólag róla szól. A lemez tisztelgés a 70 éves művész előtt, aki egyik utolsó képviselője egy régi, nagy generációnak. Hernádi Lajos, Arthur Schnabel és Bartók Béla tanítványaként a múlt század zenei életérzéseit hozza el otthonunkba.
Az ő életműve lassan lezárul. Amikor játéka múlt időket idéz hallgatóságában, teljesen helyénvaló dolog, hiszen ebben a korban az ember már inkább összegzi élettapasztalatait, tudását, nem pedig újat alkot.
A zenekar előtt viszont remélhetőleg még nagy jövő áll. Nekik az összegzés helyett inkább előre kellene tekinteniük.
Köszönjük, amit eddig tettek, és sok sikert az új felfedezésekhez!