Johanna OP.1. Nra.2. (Mundruczó Kornél: Johanna)

Johanna
Színes magyar operafilm
Fsz: Tóth Orsolya, Trill Zsolt, Gulyás Dénes, Cserna Ildikó, Gantner István
Zene: Tallér Zsófia
Rendezte: Mundruczó Kornél
2005

Ezzel a filmmel kapcsolatban semmi sem egyértelmű. Még a kritika sem.

Élvezhető is, meg nem is. Mert kaptam is valamit, meg nem is. Ízelítőt a posztmodern operából és a posztmodern filmből. Igazából kissé retro is: a 80-as, 90-es évek művészfilm- és operavilágát idézi. Az, hogy ez a két műfaj már a XXI. században találkozott, csak a véletlen, illetve Mundruczó Kornél és Tallér Zsófia műve.

Egyébként már a várakozás is kettős volt: hiszen mit nyújthat egy ilyen háttértörténettel bíró opera, egy ifjú rendezőtitán és az ő - mondhatni - állandó szerzője? Hagyományosnak mondható operafilmet biztosan nem, pláne, hogy a rendező maga is a \"film és opera\" műfaji megjelölést használja. S miután ennyire nem egyértelmű semmi az alkotás körül, kettős benyomásaim is indokoltnak tűnhetnek.

Tágra nyílt szemek követik a lerobbant kórházban tüsténkedő orvost, főleg miután meglátja a szép szőke sebesültet, aki vérben ázik, nyög, s apró melleit is feltárja. Ennyi elég is az érzelmek fellángolásához a férfi főhős szívében - és az értetlenséghez a nézőben. Torzult félmosolyra már a bevezetőben nyílik lehetőség: Gulyás Dénes főorvosé az első megszólaló énekhang, a playback ördögének köszönhetően elcsúszik kép és hang, ráadásul pont egy tritónusz! Ez aztán a nyitány! Aztán kiderül: a baleset csak stratégiai próba volt (mint az első verzióban, a Jött egy busz: záró szkeccsében - Nr.1.), s ezáltal fokozódik az érdeklődés, de mindez még nem tudatos, a gondolatok ekkor még nem kavarognak.

Állati! - volt az első gondolatom, miután becsuktam a számat. Ez úgy a film első harmada táján lehetett. Aztán volt még hideg és meleg is: Johanna drogos, és egy extra adag kórházi morfiummal sikerül túllőnie magát, melynek hatására előbb igencsak meglepő áriát zeng az oxigénné válásról, majd kómába esik. Megmentése után - hogy a doki is szemmel tarthassa - nővérré avanzsál a kórházban, ahol előbb-utóbb a férfi páciensek megmentésére szakosodik.

Módszere a mosdatással egybekötött kis esti szex a betegágyon, s hogy a pikantéria még hangsúlyozottabb legyen: a gyermekosztályon praktizál. Mindez persze meglepő gyógyulásokat eredményez (elvégre a legújabb kor szentjeinek is csodákat kell produkálniuk), a betegek Johannát tekintik gyógyítójuknak, míg ezzel egyrészt az orvosok öntudatába, a nővérek kasztjának erkölcseibe (vagy prüdériájába?) másrészt a fiatal orvos szívébe gázolnak. Csatatérré válik ezáltal az egészségügyi intézmény, melynek végén Johanna a fiatal orvos keze (illetve morfium) által veszti rövidke életét, s hogy úgy végezze, mint középkori druszája, hát zsákba kerül és elégettetik a szeméttelepen, miközben gyermekhangok zsolozsmázzák: \"Nem éri meg\" (jót tenni).

Nos, legalábbis meghökkentő Mundruczó és Petrányi Viktória története és annak katartikus kinyilatkoztatása, és ugyanilyen a megvalósítás is. Képi világában leginkább a tanácsadóként közreműködő Tarr Béla filmjeire emlékeztet, ráadásul a világítás még kontrasztosabbá teszi: égetően világossá és alig látható, sejtelmes sötétté.

A film azonban helyenként unalmas, helyenként pedig röhejesen groteszkké lesz. Utóbbit több dolog is indokolja: rögtön \"fülbe tűnik\" ugyanis, hogy Johanna megformálója (Tóth Orsolya, egyébként zseniális alakítása) és hangja (Wierdl Eszter) köszönő viszonyban sincs egymással. A törékeny lányalakhoz egyáltalán nem illik a vérbő voce, a wagneri kitörés, sőt még a vékony, hajlékony \"bemutatkozó jelenet\" és a beletörődő, segítő nővér lágyságot kifejező hangja sem hihető, míg mellette a fiatal orvos figuráját, Trill Zsolt szintén megnyerő alakítását kifejezetten segíti Kóbor Tamás hangja.

A humor sajátos zamatát érezhetjük ki Térey János és Harcos Bálint librettójából is: egyértelmű Monty Python-utalásnak tűnik a gyermekosztály szereplőinek (Magyar Rádió Gyermekkórusa) Johanna jóságát, csodás tetteit megéneklő madrigálja (ld. Az élet értelme - Every sperm is sacred); a páciensek közül Kováts Kolos és Gábor Géza egyenesen kabaréba illő jelenetet ad elő - előbbi vezetésével soha nem hallott mondat hagyja el a férfi betegek száját: \"Meneküljünk az urológiára!\"; megénekelve pedig igen különösen hat \"a fibrillációt nem konstatálom\" szövegrész is, és még persze akad számos hasonló…

És hát a zene… Tallér Zsófia operája kifejezetten szellemdús, ám többnyire érződik, hogy eleve filmhez készült, azaz a képi világ nélkül egyszerűen nem állna meg a lábán (az hogy színpadon megállna-e, szintén kérdéses).
Zenei nyelvezete, akár a film, több stílusjegyet is magán visel, bizonyosan voltak belső korszakai alkotás közben. Néha dallamos, kecses (főként Johanna szerepe, az Oxigén-ária, duettjei a fiatal orvossal), máskor indulatos, drámaian dübörgő (a betegek és az orvos-nővér koalíció közötti csatajelenet), a gyermekkari betétek még Kodályra is emlékeztetnek, a záró kórus gregorián gyökerekre utal; egyébként tipikusan századvégi posztmodern muzsika, repetitív hajlamokkal, eszközökkel. Hatásos, de zavarba ejtő.

Egyébként vártam a végét. Élménynek mindenképpen nagy, de hogy művészeti értéket az eredetiségén kívül mennyit hordoz, avagy, hogy megérte-e, inkább ítélje meg az utókor.