Páratlan párosok (Mozart / Perlman & Zukerman)

MOZART: Sinfonia concertante K.364 (320d)
Concerto for Two Violins K.190 (186e)
Itzhak Perlman - violin
Pinchas Zukerman - viola/violin
Israel Philharmonic Orchestra
Zubin Mehta
Universal / Deutsche Grammophon
00289 477 5755

Megrögzött régizenészeknek nem ajánlom ezt a 80-as években készült felvételt. Mindenkinek ajánlom viszont, aki \"csak\" élvezi a zenét. A két versenymű megszólaltatásának minden ízében, minden megoldásában benne van még a romantikus előadásmód összes jellegzetessége: a rendkívül puha hangon játszó, de letagadhatatlanul nagy előadói apparátus, a szerkezet alapján történő tagolást felülíró súlyok, a hangközöket kitöltő glisszandók, amelyek ma már mosolyt csalnak az ember arcára.

De! És itt most egy óriási nagy DE következik.
Ezt a lemezt egyszerűen jó hallgatni.
Leginkább azért, mert a két szólista fantasztikus.

Perlman és Zukerman a század legnagyobb muzsikusai közé tartoznak. Zenéjük számomra az értelem és az érzelem legigazabb arányának jegyében születik.
Még életemben nem hallottam senkit úgy brácsázni, ahogy Zukerman játszik. Könnyű, tiszta, világos a hang, gördülékeny a zene - mintha hegedülne, pont olyan.

A Sinfonia concertantét nem is szabadna máshogy előadni. Mozart azért hangoltatta fél hanggal feljebb a brácsát, hogy közelebb hozza egymáshoz a két hangszert. Ily módon nagyobb hangterjedelemhez, és mégis közel azonos tónushoz jutott.
Itt nem egyénileg kell nagynak lenni, hanem tökéletes egységben a másikkal. Perlman és Zukerman ebben is profik. Megőrzik sajátságukat, még a két hegedűre írt concertóban is mindig lehet tudni, melyik szólam kicsoda, de a zenei történések minden esetben egy gondolatmenet szerint születnek meg.

A hegedűkre írt concerto másik két szólistája (Chaim Jouval - oboa, Marcel Bergman - cselló) messze nem olyan zseniális, mint a két világnagyság, de a nagyobb léptékű folyamatokat illetően mindenképpen méltó társakká tudtak válni.

És remek párosítás ez a két mű így együtt. Az 1774-ben íródott kéthegedűs concerto a Sinfonia concertante elődjének tekinthető. Az 5 évvel később született hegedű-brácsa kettősverseny szólistáinak már nincs kiegészítő párosa a zenekarból. A későbbi mű két szólóstimmje önmagában is elég Mozart minden gondolatának kifejezéséhez. Íme egy szép példa a zenetörténetből, amikor a kevesebb több.

Zubin Mehta pedig úgy irányítja az Izraeli Filharmonikus Zenekart, ahogy az egy versenymű esetében a nagykönyvben meg van írva. A zenekar nem csinál mást, mint tiszta és pontos játékkal segíti a szólistákat.

A kísérőfüzet arculata minden igényt kielégít. A laikus zenekedvelő éppúgy talál benne kedvére való csemegét, mint a szakmai közönség.

Biztosak lehetünk benne, hogy a Mozart év bővelkedni fog az osztrák mester remekműveiből készült felvételek megjelentetésében. Ezek között lesznek teljesen újak, de szép számmal találkozhatunk majd a korábban (20-30-40 évvel ezelőtt) készült anyagokkal is. A mai Mozart kép megalkotásához elengedhetetlenül szükségesek ezek a kiadványok is, hiszen egy évszázadokon keresztül fennmaradó remekmű sorsa messze nem ér véget alkotójának utolsó tollvonásával. Csak annyi történik, hogy újabb szakaszba lép. Egy darabig még vigyázhat rá a szerző, annak halála után azonban már csak a kottakép marad.

A tényleges hangzás változni kezd.

Minden század elveszít belőle egy-két dolgot, de ugyanakkor hozzá is tesz valamit. S bármennyire is törekszünk az eredeti forma megtalálására, nem tudunk gátat szabni a folyamatnak.

A Mozart év egyik pozitívuma pontosan az lehet, hogy az egyes művek utóélete a róla valaha is kiadott felvételek tükrében rajzolódhat ki a ma embere számára.
Ahány kor, ahány ember, annyi olvasat.
S nekünk most nincs más dolgunk, mint figyelni, s összerakni, kiegészíteni saját Mozart képünket.
Íme, egy remek mozaikdarab!