Látomások mesterei (Britten - Rattle)

BENJAMIN BRITTEN:
Les Illuminations Op.18
Serenade Op.31
Nocturne Op.60

Berlini Filharmonikus Zenekar
Ian Bostridge - ének
Radek Baborák - kürt
Simon Rattle
EMI - 5 58049 2

Aki elolvas egy Rimbaud-verset, vagy az angol romantika bármely képviselőjének egy alkotását, annak csak saját fantáziája szab határokat az elképzelt képeket illetően.
Bármit láthatunk. Bármit érezhetünk. A költő nem rajzol pontos képeket, csak eszközöket biztosít saját rajzunkhoz. Számunkra éppúgy, ahogy Britten számára is. Õ is látta a képeket, ő is átlépett Rimbaud szürrealista világába, Shelley vadromantikus tájképként ábrázolt lelkivilágába, Wordsworth lírai realizmusába, Coleridge romantikus látomásaiba.

De Britten nem csak képeket látott, hanem mindezt hallotta is. Különféle hangszereket, melyek hangjai pont annyi kapcsolatot tartottak a valósággal, hogy még érthetőbbé tegyék mások vízióit. De még így is hihetetlen sokféle alak, szín, mozgás jelenhet meg a befogadó lelki szemei előtt.

Rattle tovább szűkíti fantáziánk csapongási lehetőségeit. Először is eloszlat minden tévhitet, mely fantazmagóriának titulálja az alkotók világát. Kontúros formák, határozottan elkülönülő színek, pontosan kivehető mozgások - kétség sem fér hozzá, hogy létező dolgokról beszél.

A Les Illuminations (Színvázlatok) ciklus Rimbaud azonos című prózaverseiből válogat össze egypárat. Szürrealista képek, metsző gúnnyal és az életigenlés eltorzult formájával átszőve. A zene egyszerű, könnyen átlátható vonószenekari anyaga és az énekes tonalitás és atonalitás között lebegő szólama már az 1939-es bemutatón meghódította a nézőket. Nem tudom, ott milyen volt, ezek szerint annyi bizonyos csak, hogy mindenki számára érthető, átélhető.
Akárcsak Rattle-nél. A víziókat beburkoló köd egészen új érzeteket kelt az ő tolmácsolásában. A vonósok tremolói, a sikamlósan elcsúsztatott szekvenciák nem létbizonytalanságot okozó nihilben úsznak, hanem a transzcendentálisban is otthonosan mozgó ember biztonságérzetével ruháznak fel bennünket.

Mint Rattle minden eddigi felvételénél, most is azt kell mondjam, nincsenek megkérdőjelezhető dolgok sem a hallgatóság, sem a kezére játszó zenészek számára. Minden történésnek halálpontos helye van. A zenekar számára eleve nem kérdés az intonáció, az arányok minősége, az értelmezés. Ezek \"csak\" tények, melyek jó alapul szolgálnak Rattle félelmetesen pontos interpretációjához.

Ian Bostridge nem egy vehemens szólóalkat. Nem túl nagy hang, és nem túl átütő személyiség. A szövegmondása tökéletes, általában véve rendelkezik minden, a dalénekléshez szükséges tulajdonsággal. Visszahúzódóbb alkata talán hiányérzetet kelt bennünk egy-egy gesztus, karakterváltás megjelenítésekor, de pont ennek köszönhető az is, hogy tökéletes tagjává tud válni a zenekarnak. Nem szólista, hanem kamarazenész. S azt hiszem, ennek a darabnak nagyobb szüksége van Bostridge-re ebben az utóbbi minőségében.

A Serenade és a Nocturne az éjszaka zenéi. Már a hangszer-összeállítás is érdekes. A Serenade-ban a vonószenekar fölött kürtöt és énekszólamot hallhatunk. A prológ és az epilóg felhangrendszerre épülő kürtszólója Radek Baborák tolmácsolásában a mű tökéletes keretéül szolgál. Hangról hangra ugyanazt halljuk a végén is, mint az elején. Csak akkor a dallam már \"hallhatóan\" túl van 6 versen.

A Nocturne-ben hét szólóhangszert használ a szerző. Az első, Shelley-versnél még csak a vonószenekar játszik, a Tennyson-versnél fagott, a Coleridge-nél hárfa, a Midleton-nál kürt, a Wordsworth-nél üstdob, az Owen-versnél angolkürt, Keats-nél fuvola és klarinét, a záró Shakespeare-versnél pedig mind a hét hangszer jelen van. További érdekessége még a darabnak, hogy a tételek között nincs szünet, s mi szinte átmenet nélkül lépünk az éjszaka egyik arculatából a másikba. A zene, ha lehet, még áttetszőbb, mint az előző két darabban. A fedőlap utáni oldalon pedig ezt olvashatjuk: to Alma Mahler. Hát innen olyan ismerős ez az egyszerű szerkesztésű, ősi de mégis újat hozó zene.
A játékosok is egyszerűek, természetesek. Az egyéni formálás éppoly magától értetődő, mint az együttes egysége.

Britten egyik zseniális ötlete, hogy a Départ (Indulás) című Rimbaud-vers az első ciklus végén helyezkedik el. Mert \"indulni\" nemcsak az elején lehet....

INDULÁS
(Départ)

Eleget láttam. A látomás mindenütt előbukkant.
Eleget szereztem. Városok zsongása este és nappal és örökké.
Eleget tapasztaltam. Az élet ítéletei. - Zsongások és Látomások!
Indulás az új érzés és az új zaj felé.

Olvassák, hallgassák mindenképpen!