Deja vu revue (Solti - Hungarian Connections)

Solti
Hungarian Connections
Chicago Symphony Orchestra
Vez.: Sir Georg Solti
Universal / Decca
443 444-2

Egy jó fotó, egy frappáns cím, és máris teljes a zűrzavar. Történt ugyanis, hogy a Decca vagy 10 évvel ezelőtt ugyanezzel a borítóval és persze ugyanezzel a címmel a piacra dobott egy 94 perces videofilmet. Sir Georg kapcsolatait az anyaföld zenéjével Liszttől Kodályig, Bartóktól Weinerig akkor a Bécsi Filharmonikusok prezentálták. A film azóta már kikerült a forgalmazásból, így látszólag semmi akadálya, hogy egy hasonmás jelenjen meg a piacon. Az opusok gyakorlatilag ugyanazok, viszont a bécsi hangulatot a chicagói temperamentum váltotta fel.

A \"válogatás\" Liszt Mephisto-keringőjével adja meg az alaphangulatot. Drasztikus, temperamentumos, kicsit harapós hangzás. A tempók gyorsak - vetekszenek a zongoraváltozat előadási gyakorlatával -, lendületesek. Az arányokkal azonban nincs minden rendben. Liszt egyik legjobban hangszerelt zenekari művének hangzása ugyanis kissé a mély tónusok felé tolódik. Solti egyértelműen a hegedűkkel foglalkozik, a mélyrezeket kedveli, és éppen csak, hogy tudomásul veszi a fákat. Pedig a partitúra könnyed virtuozitása, légies csilingelése, áttört hangszerelése többet ígér. A Mephisto-keringő egy testi szerelem története 10 percben elbeszélve. A szerelem persze nagyon sokféle lehet, de számomra izgalmasabb egy graciőz Mephisto, mint egy tenyeres-talpas parasztgyerek.

Az arányok borulása ilyen mértékben már csak a Háry-szvit egy-egy pillanatában zavar, s bár zenedramaturgiailag szinte minden esetben menthető a kürtök/harsonák ereje, egészében mégiscsak a forszírozottság emléke marad meg a hallgatóban. Ez utóbbi műben a cimbalomszólót keveslem - különösen az Intermezzo alatt -, de ezekben a tételekben érzem és elfogadom a karmesteri szándékot, mely a pasztellhangzás felé viszi a Dalt és a Közjátékot.

Bartók két népzenei sorozata, a Magyar képek és a Román népi táncok kiegyenlítetten, szépen, de nem különösebben ízesen szólal meg, ugyanakkor remek, kitűnően felépített a Weiner Csongor és Tündéjéből készült Op.10-es jelenet.

Zavarba ejtő ez a lemez, mert egyfelől életszagú, vérbő muzsikálást hallhatunk, másrészről tele van olyan apró (időnként nem is olyan nagyon apró) hibákkal - pontatlan pizzicatók, nehézkes tempóváltások, hamis fúvós unisonók -, melyek szokatlanok egy ilyen nagynevű zenekar és karmester esetében. A titokra persze előbb-utóbb fény derül. A booklet hátsó belső oldalát olvasgatva ugyanis kiderül, hogy egy 1993-as chicagói élő koncertfelvétellel állunk szemben, ahol természetesen sok minden megengedett.

Sajnálatos és érthetetlen módon, ez a koncerthangulat a 71 percnyi lemezt végighallgatva sehol nem derül ki, ugyanis a közreadók a tételek, számok közül gondosan kikozmetikázták a hangverseny-fílinget; szöszmötölést, zörgést, isten ne adja: tapsot. Kár. Hihetőbb, igazabb, emberibb lett volna.