Az előadás teljes mértékben megfelel az intermezzo műfaji követelményeinek, hiszen elsősorban szórakoztat, s ezt igyekszik magas színvonalon tenni. Az apróbb bakikat (élő felvételről van szó) bőven feledteti a művészek élvezetes alakítása, a rendezés ötletessége, Dittersdorf könnyen befogadható, szórakoztató zenéje.

Ha valaki abban a tévhitben élne, hogy számára egy Mozart-árialemez nem okozhat meglepetést, hallgassa meg Magdalena Kožena és Sir Simon Rattle közös CD-jét! Döbbenetesen jó.

A felvétel készültekor Rubinstein már nagyon idős. Egy évvel vaksága és végleges visszavonulása előtt már nem sok mindent tud mutatni azokból az erényekből, amelyeket ifjú zongoristáktól - akár pályájuk legelején - meg szoktunk követelni. De húzzák csak közelebb a fotelt, és figyeljenek nagyon! Le lesznek nyűgözve.

Ez a lemez az utolsó stúdió-Ring befejező darabja, és gyanítható, hogy a lemezpiaci \"szűk nadrágszíj\" politika miatt nem is nagyon lesz újabb stúdiófelvétele a monumentális műnek.

Az Egri & Pertis Zongoraduó most is a legmagasabb művészi színvonalat képviseli ebben a korunk által bántóan elhanyagolt repertoárban, a négykezes- és kétzongorás-irodalomban.

Mike Newman nem tett mást, mint beültette a vonósnégyest egy-egy 17. illetve 18. században épült kastély szalonjába, és néhány kamerával, sok közelivel és kevés fantáziával, High Definition technikával mágnesszalagra rögzítette a playbacket. A zenei alapot a már számtalan díjat nyert, hosszan és jogosan méltatott CD-k szolgáltatták.

Ami azelőtt csak egy-egy jelenet erejéig tűnt fel operaszínpadon, az itt egész estés folyamat. A líra és a dráma helyett a tréfa és az irónia szűnni nem akaró keveréke fogadja a nézőt/hallgatót.

Bár a mű eredetileg nagy sikert aratott, s elég gyorsan elterjedt Európában, később eltűnt más Rossini-operák árnyékában. Az évszázadnyi Csipkerózsika-álomból Maria Callas élesztette föl.

A lemez eredetileg 1980-ban jelent meg. Ferencsik János és az ÁHZ neve annak idején bizonyára teljes körű garancia volt arra, hogy nem fog a kiadó nyakán maradni a készlet.

A körülmények - köztük a bonus trackben gondosan dokumentált húrszakadás - mintha felmorzsolnák az apró remekműveket, pedig Berezovszikj átélt és mintaszerűen választékos előadása nyomán új értelmet nyer az eroicamente előadásmód, pontról pontra gyönyörűen formálódnak és omlanak el a briliáns karakterdarabok.

A szabad koncentrációról és annak hiányáról (Binder Károly lemeze)

Fél éve nálam van ez a lemez. Ha szerkesztőségi beszélgetéseken szóba került, igyekeztem gyorsan elterelni a témát - vártam, hogy a probléma megoldódjon magától. És lőn.

Karajan, aki 1965 és \'67 között rendszeresen dirigálta a művet Salzburgban, igen aprólékosan válogatta össze e \'70-es produkcióhoz az előadógárdát. És ez esetben úgy vélem, ez volt a siker záloga.

Talán sok, inkább zenetörténeti értesítők lapjaira tartozó adatot, eseményt ír le Braunbehrens tanulmánya, de ez mindenképpen indokolható, hiszen nem egyszerűen csak elő kellett adni egy zeneszerző történetét, és felvázolni a kort, amelyben élt, hanem egyszer s mindenkorra helyre kellett tenni félreértelmezések alapjául szolgáló tényeket.

Orbán György darabjai addig tartanak, amíg egy gondolat megszületik, egy érzés kialakul, egy tetőpont katarzist okoz, s lecseng. S ha történetesen egyetlen lélegzet az egész, akkor annyi.

Sokan állítják, s magam sem gondolom másként: Rattle korunk jelentős dirigenseinek egyike. Az azonban kockázat nélkül megállapítható, hogy útja a Panteonba nem ezzel a cd-vel lesz burkolva.

Amióta megjelent, én még jó véleményt nem hallottam erről a könyvről. Valószínűleg azért, mert akik bírálják, sosem szoktak rosszakat mondani pályatársról, pletykálni kollégáról, egyiküket sem motiválják a piszkos anyagiak, és hát nem is értik, hogyan létezhet olyan ember, akire ez jellemző lehet. Pavarottiról meg aztán végképp nem tudnak mondani semmi becsmérlőt.

A 20. század második felében több kísérlet is történt a mű eredeti szerzői szándék szerinti átdolgozására. Ezek közül az 1970-es évekbeli, Oeser-féle változatot hallhatjuk e lemezen.

Nemrég jelent meg Rimszkij-Korszakov zenekari műveinek eddigi legteljesebb kiadása. A négy cd-n nem hallható ugyan valamennyi fontos zenekari alkotás, de a szimfonikus életmű legjava igen.

A tizennégy, zömében a világ nagy színpadain is bemutatkozó énekest hallgatva az embernek már kezd olyan érzése lenni, hogy a múlt század első felében tenor-nagyhatalom lehettünk.

Az intenzív külföldi visszhang dacára a Covent Garden és a madridi Teatro Real közös Trubadúr-produkcióját megörökítő kiadvány a magyar szakírók és sajtótermékek érdeklődését nem keltette fel, pedig meglátásom szerint illett volna beszámolni róla. Ha későn is, de most ez a pillanat is eljött.