Kicsit ázottan - halk dilemmák egy DVD felett (Berezovszkij / Liszt)

LISZT: 12 Études d\'exécution transcendante
Boris Berezovsky

Naïve - Mirare DVD
DR 2104 AV 103

Csak úgy sorakoznak bennem a kérdések a filmet nézve; egyik a másik után. Mi végre is nézünk koncertfilmeket? Vajon mit tud hozzátenni az esztétikai élményhez egy hangversenyről készült tévé- vagy videofelvétel, amit egy hanglemez nem tud megadni? Miért olyan fontos, hogy egy zongoraesetet hat különböző kamera által készített képekből összevágva publikáljanak DVD-n?

A válasz egyszerűnek tűnik, a képi médium hozzáadásával teljesebbé válik a hallgató-néző képe, miféle koncertet is hallott a szerencsés, helyszínen helyet foglaló közönség az adott napon. A kiadványok immár nemcsak hangban, de komplett audiovizuális élményt is prezentálva igyekeznek kiszolgálni az egyre fogyatkozó, mindeközben egyre szétszórtabb ízlésű zeneszeretőt, aki joggal követeli, hogy extremizálódó igényeit maradéktalanul kielégítsék a kiadók. Napjaink nem titkolt szándéka a minél sokrétűbb, részletesebb, \"hitelesebb\" rekonstrukció, ahogyan a nemzetközi futballmeccseken is folyamatosan növekszik a kamerák száma - horribile dictu, vannak, amelyek csak egyetlen játékost követnek kilencven percig… csínján a mellbefejelésekkel! -, magyarán, a hitelesség nyomában indulva a videorendezők (bizony, ez is egy szakma már jó ideje) a sokasodó kameráknak hála gyakrabban, mondhatni folyamatosan változtathatják a nézőpontot. Mert ahogyan a filmfelvevők - ennélfogva a nézőpontok - sokasodnak egy sportközvetítésnél vagy hangversenyfelvételnél, úgy, azt tapasztalom, ennek mentén a vágások is egyre sűrűsödnek. Régebben a Magyar Televízió kamerája nemritkán negyedóráig is elidőzött egy Ferencsik vagy Kobayashi total plannál, addig mára néhány másodperc után vágás, s mire az ember megszokná az új látószöget, vágás ismét. Tagadhatatlan, a klasszikus zenei koncertek közvetítései az idővel egyre klipszerűbbek, pergőbbek lesznek.

Különös rokonság ez, de valósnak tetszik: akár egy kristálytiszta stúdiófelvétel, egy vibrálóan fényképezett koncertfilm is ugyanazt célozza, korszerűen, ideális módon bemutatni művészi történéseket, időben megnyilvánuló zenei alkotásokat a technika segítségével, úgymond, eszményi mű-megszólalást közvetíteni, mely, mint egy klasszikus történelmi tablófestmény, ami egy \"nagy\" pillanatba sűríti hosszú percek, netán órák eseményeit, valamiféle ideáját hozza létre ezzel az adott interpretációnak. Mert ahogyan a zeneművészetnél elválik mű és annak \"történő\", \"jelenlévő\" előadása, úgy válik el e két esetben mű-idea és produkció-idea. A stúdiófelvételek előnye a koncertrögzítéssel szemben nem szorul magyarázatra. Épp ilyen könnyen belátható, hogy a koncert helyszíni nézője (optimális esetben) nem változtatja helyét a nézőtéren az esemény alatt, tehát ugyanabból a látószögből kénytelen végighallgatni-nézni a produkciót. Szöges ellentétben azzal, aki a televízió előtt ülve követi az eseményeket, s mindig az aktuálisan megjelenő, folyton változó kamerakép segítségével - ezt nevezhetnénk a hangverseny \"képi elbeszélésének\" - éli át a koncertet.

Magyarán, a koncerten történteket a teremben különböző pontokon elhelyezkedő kamerák képeiből újra összerakják, de éppen nem úgy, ahogyan azt az ott elhelyezkedő közönség egy-egy tagja látja, hanem váltakoztatva több nézőpontot; ezt nevezhetjük rekonstrukciónak. Ugyanazzal a problémával találkozik tehát a zenehallgató, amivel a színházlátogató és tévénéző is szembesül jó ideje, egy nem kevésbé önkényes operatőri interpretációt figyelemmel követve maga is rekonstruálni kénytelen, hiszen tudjuk, a videorendező döntésén múlik, mikor melyik kamerakép kerül ki a képernyőre. Ha tetszik, a befogadó így egyfajta ellenrekonstrukciót végez a képi elbeszéléssel szemben, ugyanakkor annak segítségével, amennyiben a maga számára rakja össze ismét, rendezi új egységbe a történést, amit a videorendezés szükségszerűen megbontott.

De mi történik akkor, ha a képek váltakozása során, s a komoly nézői erőfeszítések árán összerakott összképpel a néző inkább távolodik, mondjuk egy zongorakoncert ideájától, mintsem közeledne hozzá? Mi van, hogyha a koncert \"képi elbeszélése\" nem ad hozzá, inkább elvesz a művészi élményből. Mi történik akkor a művekkel? És mi az interpretációval? Merthogy nem mondják fel szóról szóra a platóni ideatant, az szinte biztos. Bizony, szétestünk kérem, ez a helyzet, mondaná a csalhatatlan esztéta. Nos, ekkor van az, hogy szelíden megrójuk magunkat óvatlanságukért, miért ezt a DVD-t hoztuk el a boltból, s miért nem egy másikat - így a pragmatikus, a saját szórakozását a szívén viselő zenerajongó.

Tetszik vagy sem, a huszonegyedik század elején számolnunk kell azzal, hogy a zenehallgatás elsődleges terepe már nem okvetlenül a koncert, hanem a hanglemez, a rádió és a tévé. Ahogyan mondani szokás, konzervzenéken iskolázódunk, ha bevalljuk, ha nem, hiszen honnan ismernénk mi, magyarok teszem azt Debussy Pelléas és Mélisande-ját, ha kizárólag az élő zenei élményt fogadnánk el? Azonban ilyen körülmények között is igaz lehet, maradandó hangversenyélmények felidézését várjuk attól, ha jeles előadók koncert dvd-it hazavisszük, s szűk kis szobánkban áhítattal adózunk ártalmatlan szenvedélyünknek – mert a lelkünk mélyén tudjuk, a koncert az igazi.

Összeszedett lemezkritikát nem követelő, szerény példázatul választott DVD csupán a Naïve kiadóé, mely Borisz Berezovszkij 2002 nyarán, a méltán híres \"Les piano de la nuit\" elnevezésű fesztiválon elhangzott zongoraestjét rögzíti a különleges atmoszférájú La Roque d\'Anthéronból, a festői Provance-ból. Jelen kiadványsorozat (a DVD-n Liszt Transzcendens etűdjei hallhatók, rendező: Andy Sommer) olyan művészek ugyanazon nyáron készített videóit tárja a szélesebb nagyközönség elé, mint Nyikolaj Luganszkij, Kocsis Zoltán és Paul Lewis, de a zongorafesztivál 1981 óta íródó történetében megfordult már e helyt mások mellett Martha Argerich vagy Krystian Zimerman is.

A helyszín akár ideális is lehetne egy zongoraesthez, mint ahogyan annak bizonyult számos alkalommal. Berezovszkij koncertje alatt viszont pokoli forróság lehetett arrafelé (sok mindent megmagyaráz, hogy aki Provance-ban nem szőlőt, az dinnyét termeszt), mert az amúgy ingujjban zongorázó orosz pianista ruházatából már a Mazeppa után csavarni lehetne a verejtéket. Hogy miféle látványt nyújt, amikor a Paysage alatt egy méretes izzadságcsepp gurul le a művész orrán, majd hosszan tétovázva, ám később annál határozottabban hullik le a billentyűkre, csak az mesélhet, aki már látta a filmet. Mély megdöbbenésemre az operatőr nemcsak, hogy követi, de valósággal végig közvetíti ezen eseményeket. Ez az \"incidens\" még néhányszor megismétlődik (mindannyiszor a kameraman élénk érdeklődésétől követve), s később, a Wilde Jagd alatt már azt hihetnénk, egy dézsányi vizet borítottak Berezovszkijra, olyannyira átázott az egész teste a verejtéktől. Hiába az akkurátus törölközés majd\' minden etűd után, a nem enyhülő, dinnyeérlelő hőségnek hála a helyzet csak súlyosbodik. Egy-egy szélesebb mozdulat nyomán valóságos zuhany éri a hangszert, mint mikor a kutyák rázzák le bundájukról a vizet fürdetés után. S hogy az egyébként említésre sem igen méltó mellékkörülmény mennyire foglalkoztatja a helyszíni közönséget, az a reakciókból tisztán kivehető. A fent magasztalt technikai ellátottságnak és rendezői felkészültségnek köszönhetően egyetlen verejtékcsepp sorsárul sem kényszerülünk lemaradni.

Hogy Berezovszkij egyébiránt remekül játssza a Liszt-etűdöket, már-már másodlagossá degradálódik az est során, a körülmények - köztük a bonus trackben gondosan dokumentált húrszakadás - mintha felmorzsolnák az apró remekműveket, pedig Berezovszikj átélt és mintaszerűen választékos előadása nyomán új értelmet nyer az eroicamente előadásmód, pontról pontra gyönyörűen formálódnak és omlanak el a briliáns karakterdarabok.

Akinek a puszta zenei élvezet kevés, s mellé képi élményre válik, bizony könnyen így járhat: banális külsőség, mely nem érdemes a figyelemre, vonja el a koncentrációt a remekművekről. Egy ínyenceknek szóló, zenei csemegének ígérkező kiadvány nemritkán könnyűszerrel rossz irányba fordulhat a nem ideális körülmények nyomán, lezárva a műélvezés szélesebb útjait.