Borisz, az elgondolkodtató (A Borisz Godunov Karajannal)

MUSSORGSKY: Boris Godunov

Nicolai Ghiaurov, Aleksei Maslenikov, Martti Talvela, Ludovic Spiess, Anton Diakov, Galina Vishnevskaya, Zoltan Kelemen
Wiener Sängerknaben
Sofia Radio Chorus
Wiener Staatsopernchor
Wiener Philharmoniker
Herbert von Karajan

Universal / Decca
475 7718

A Decca újra megjelentette három és fél évtizedes sikerkiadványát, a Borisz Godunovot. Muszorgszkij operáját annak idején Herbert von Karajan vitte sikerre.

S ha már kettejüket megemlítettük, szorosan hozzájuk kell csatolni egy harmadik nevet, Nyikolaj Rimszkij-Korszakovét is. Azét a Rimszkij-Korszakovét, aki a komponista barátjaként jóindulattal istápolta Muszorgszkij remekét, a Boriszt. Ez az istápolás elég összetett volt. Annak idején az Ötökben ismerkedtek össze (csak az ismétlés kedvéért: Kjui, Borogyin és Balakirev társaságában), ahol azt a magasztos cél tűzték maguk elé, hogy az orosz népzene sajátosságait kiaknázva megalkotják a nemzeti zenei nyelvet. Bár a társaságból Muszorgszkij volt a zeneileg legképzetlenebb, a ma zenehallgatója mégis egyértelműen őt tartja az orosz nemzeti zene megteremtőjének - tegyük is mindjárt hozzá: jogosan.

A Borisz számos hányattatáson ment keresztül. Az eredeti verziót a pétervári opera elutasította (1869), később ezt a zaklatott komponista átdolgozta, de az 1874-es bemutató sem hozott sikert. Muszorgszkij ezt követően visszavonult depressziós magányába és a hátralévő hét esztendejét jórészt alkoholmámorban töltötte. A Borisz legközelebb 1896-ban - immár a gondos hagyatékkezelő Rimszkij-Korszakov átdolgozásában és hangszerelésével - került színre, s ezúttal hatalmas diadalt aratott. A mű ezt követően elindult világhódító útján, természetesen mindenütt az átdolgozott verzióban.

Rimszkij-Korszakov átdolgozása nem volt olyan mélységű, mint gondolnánk. Itt-ott kibővítgetett egy-egy jelenetet (főleg a kórusrészeknél), átrendezte a színek sorát (pl. nála nem Borisz halálával ér véget a darab). Ennél fontosabb volt, hogy újrahangszerelte a művet. Fényesebb, csiszoltabb hatást akart elérni, ami sikerült is, ugyanakkor ez nem biztos, hogy találkozott az alkotó szándékával. Zenetörténészek komoly és összehangolt erőfeszítése kellett, hogy a XX. század második felében komoly muzsikusok egyáltalán kézbe vegyék az ős-Borisz partitúráját.

No, Karajan ezt nem tette meg. Elgondolkodtató, hogy miért is nem? Talán csak ragaszkodott a korábban megismert darabhoz. Esetleg úgy találta, hogy Rimszkij-Korszakov hangszerelése \"jobban fekszik\" neki. Nem tudni, de ez utóbbit érzem igazabbnak. A felvételen Karajan - mint szinte mindig - önmagát valósítja meg, s ehhez az átdolgozott változat nagyobb segítséget ad.

Amúgy Karajan általam ismert operafelvételei közül ez az egyik legkitűnőbb. A Maestro rendesen visszaél a nagy formák iránti vonzalmával, szélsőséges tempók váltakozásával feszíti tovább az egyébként is feszült hangulatot. A lassúra legjellemzőbb példa a Pimen-kép bevezetője. A brácsaszólam már olyan vontatottan halad, hogy szinte megáll, látjuk is magunk előtt a krónikája fölött görnyedező megfáradt, öreg szerzetest, érezzük a lassan csordogáló Időt, ami a Csudov kolostor levegőjét áthatja. A másik véglet a híres Varlaam-bordal, amit ehhez fogható fékevesztett száguldásban sosem hallottam. Ehhez kellett persze az elképesztő Anton Diakov virtuóz előadása is. Szóval, nekem egy kicsit túl bombasztikus az egész, ugyanakkor el kell ismerni, hogy Karajan fantasztikus szervező, hiszen még a legkisebb szereplők is autentikus hangvétellel járulnak hozzá az eredményhez.

Itt még egy kitérőt tennék. Vajon, miért van az, hogy a Borisz Godunov hangfelvételei között jó néhány \"szinte tökéletes\"-t találunk? Gondoljunk csak Issay Dobrowen 1952-es felvételére (a hármas basszusszerepben Boris Christoff!!!), a precíz Eugen Jochum 1957-es produkciójára (az első ős-Borisz), netán Claudio Abbado első, 1978-as lemezére vagy Mark Ermler 1985-ös moszkvai felvételére. És vajon miért nincs például egyetlen hasonló színvonalú Don Carlos a számos próbálkozás közül? E két nagyon hasonló karakterű, és szinte egy időben keletkezett mű ennyire más előadói attitűdöt hoz ki a dirigensekből? Máshogy fogalmazva: míg a Borisztól ennyire tartanak, addig a Don Carlost ennyire félvállról veszik? Nem tudom a választ, csak a problémát érzem.

Mindenesetre Karajan, aki 1965 és \'67 között rendszeresen dirigálta a művet Salzburgban, igen aprólékosan válogatta össze e \'70-es produkcióhoz az előadógárdát. És ez esetben úgy vélem, ez volt a siker záloga.

Muszorgszkij a mély férfihangokkal nagyon bőkezűen bánt operáiban. A Boriszban is számos, jobbnál jobb szerep várja őket. A kisebb közöttük Scselkalové. A duma titkárának van egy lélegzetelállítóan szép monológja az első képben, amit Sabin Markov lebilincselően ad elő. A két részeges koldulószerzetes morbid figuráját a már említett Anton Diakov (Varlaam) és Milen Paunov (Missail) maró gúnnyal jeleníti meg.

Rangoni máskor oly elnagyolt szerepe Karajan egyik kedvence, a sajnálatosan korán elhunyt hazánkfia, Kelemen Zoltán nemes baritonján szólal meg. Alekszej Maslenyikov két szerepet is énekel a felvételen: Sujszkij alakjába bújva tökéletesen testesíti meg a másokon átgázoló, méregkeverő bojárt, míg a Bolond szólamát nagy-nagy esetlenséggel, szívhez szólóan intonálja.

Ludovic Spiess szláv hőstenorján üzembiztosan és diadalmasan szólal meg Borisz kalandor ellenlábasa, az ál-Dimitrij, azaz Grigorij nehéz szólama. Partnernőjét, a szandomiri vajda hatalomvágyó lányát magától értetődő lendülettel és nőiességgel személyesíti meg a világhírű Galina Visnyevszkaja. (Ekkor még szovjet állampolgárként.)

A produkció egyetlen gyenge pontjának Martti Talvela Pimen-alakítását érzem. Hogy mindjárt a mentségekkel kezdjem, meglepő módon ő az egyetlen, aki nem szerepelt Karajan salzburgi előadásain (ott Kim Borg és Nikola Gjusejev váltotta egymást), így azt sejtem, megjelenése e felvételen beugrás volt. Gyönyörű hangon, de rendkívül iskolásan énekel, s az egyetlen, akinél feltűnő kiejtési problémák is hallhatók. Ezt az énekes későbbi szláv felvételeinek ismeretében (egyebek mellett Borisz!) csak a rövid tanulási idő magyarázhatja.

Nincs jó Borisz Godunov, ha nem tökéletes a címszereplő. Nikola Gjaurov pedig egyszerűen grandiózus. Mindent tud a szerepről és az éneklésről. A koronázási jelenetben egy fásult, a választási kampányba belefáradt politikus áll a nép elé, és gondterhelt hangon szól. A II. felvonásbeli nagymonológban és az ún. órajelenetben az ereje teljében lévő nagyúr a szemünk láttára (fülünk hallatára) veszti el fokozatosan hatalmát és lelki békéjét. Összeroppan a súlyos vád alatt. Gjaurov elképesztően bánik a hangjával, ezer szín alkalmazásával rajzolja meg az uralkodó tébolyának stációit. Alakítása Christoff és Nyesztyerenko nagyszabású szerepformálásait is elhomályosítja.

\"Nem operát írtam, hanem zenés népdrámát. Hiszen a főszereplő - maga a tömeg. A megcsalatott, félrevezetett, haragos és ujjongó, lázadó és a maga útját kereső orosz nép. Ez a közeg, ez az emberóceán emeli magasba Godunovot, az ál-Dimitrijt és sorba mind a hatalmasokat, akik a színpad előterében jelennek meg.\" - írta maga Muszorgszkij. A népet, az emberóceánt, a főszereplőt a felvételen a Wiener Sängerknaben, a Sofia Radio Chorus és a Wiener Staatsopernchor közösen adta (karigazgató: Norbert Balatsch) - pazarul.