Volkmar Braunbehrens: Mozart - A bécsi évek

VOLKMAR BRAUNBEHRENS:
Mozart - A bécsi évek
Ford.: Győri László
588 oldal
3480 Ft
Osiris Kiadó
2006

Ettore Majorana, most olvasom, így hívták azt az olasz fizikust, akit Enrico Fermi Newtonhoz, Galileihez hasonló nagyságú alaknak tartott. (Sokat azért nem lehet tudni róla, mert irtózott attól, hogy eredményeit publikálja.) A múlt század első felében tevékenykedett, majd 1938-ban eltűnt. Öngyilkos lett? Szerzetesnek állt? Senki nem tudja, mi történt vele, Fermi szerint igazán zseniális volt ahhoz, hogy kideríthetetlen módon megszervezze kivonulását, sőt megtévesztő lépéseket is tegyen, találgatásokra adva okot. Egy ukrán fizikus most arra gyanakszik - és egy másik fizikus jobban beleérezhet egy társa gondolkodásmódjába -, Majorana valahogy úgy akart megnyilvánulni, hogy bizonyítsa a kvantummechanikai tételt a részecskék \"itt is vagyok ott is vagyok, létezem is meg nem is\" mivoltáról.

Az újabb kori Mozart-irodalom Wolfgang Hildesheimer író, belsőépítész 1977-es, megjelenése után magyarul már 1986-ban megjelent könyvével kezdődött. Addig zenetörténészek írtak Mozartról. Miközben a zenéjéről alapvető és helytálló igazságokat állapítottak meg, amikor megpróbálták megfejteni az élet és az életmű összefüggéseit, gyakran nem helytálló tényeket vettek alapul, és nem riadtak vissza önkényes értelmezésektől sem. Mozartot leginkább a romantikus zeneszerző-mítosz kliséinek akarták megfeleltetni. Ennek megfelelően hősnek kellet lennie, aki fényévekkel előzte meg korát, ezért természetesen senki sem értette meg zenéjét, minek következtében szegényen és elhagyatottan halt meg.

Nyilvánvaló, egy ilyen léptékű zseni méltó társat - nőt, feleséget - sem találhat magának, ha mégis, akkor jaj annak, jelesül Konstanze Mozartnak, akinek ezért kellett léha, könnyelmű, csapodár, pénzszóró, férjét értékelni a legkisebb mértékben sem tudó butácska libává válnia az évszázadok során. Miközben Hildesheimer könyvét látható tisztelettel kezeli még H. C. Robbins Landon is, műve végére kénytelen egy fejezetett illeszteni Konstanze védelmében címmel, és ha Braunbehrens eredetileg 1986-ban megjelent könyvében idézi Hildesheimert, az leginkább azért van, hogy a Konstanzéról írottakat cáfolja.

Lényegében Peter Shaffer ezt a Mozart-képet erősíti, nála Salieri abba őrül bele, hogy nem tudja a hétköznapi embert megfeleltetni a zeneszerzőnek. Nem mintha a drámájában vihogó marhának bármi köze is volna a valóságos Mozarthoz, de egyáltalán: egy zeneszerzőnek meg kell felelnie bármilyen képnek is? Mindemellett valóban, mintha Mozartnak már életében sikerült volna két, innen is, onnan is figyelhető, de egy személyként nem azonosítható jelenséggé válnia. Talán vigyázott is arra, hogy gondolatainak legmélyéről zenéjén kívül ne nagyon jusson felszínre más.

\"A szubdomináns gyengíti a tonikát, mivel dominánssá teszi (vagyis a tonikai hangot nem a centrális hármas alapjaként, hanem felhangként kezeli).\" Ez például egy olyan mondat Charles Rosen A klasszikus stílus című könyvének 25. oldalán, amely a nagyon laikusban felkelti azt az érzést, hogy az ilyen és ehhez hasonló kifejezésekkel, kottapéldákkal tarkított kiadványok nem igazán fogják őt közelebb vinni Mozart műveihez. És persze ezeken keresztül az emberhez. Lehet, a rendes irány ez volna. Mert nem árul el mindent magáról az az ember, aki pl. a Dove sonót megírta?

Ma már a \"vegyes\" művek divatja is kezd leáldozni, amelyek az életet és a műveket párhuzamosan, zenei szakkérdésekkel együtt tárgyalják. Kevés zeneszerző kevés embernek éri meg, hogy huszonöt évet áldozzon rá életéből, mint például Alan Walker a szintén a legutóbbi időkig sok tekintetben tisztázatlan élettörténetű Liszt Ferencre. Tad Szulc publicistaként jelentetett meg zenei utalásokat nagyon is mértékkel tartalmazó - egyébként kitűnő - életrajzi könyvet Chopin párizsi éveiről, mert úgy érezte, az addigi munkákból hiányzik az \"emberi dimenzió\". Landon ugyan nagynevű zenetörténész, de az ő Mozart utolsó évéről írt művében sem találhatunk szakkifejezésekkel tarkított műelemzéseket, noha sok mindent megtudhatunk a művek - leginkább operák - keletkezésének hogyanjáról és miértjéről.

A mozarti \"emberi dimenzió\" tágul. A Groove lexikon Stanley Sadie által könyvformában közreadott Mozart-címszava az utolsó öszvérek egyike, de a lexikonból kimásolt könyvsorozatnak vége szakadt, amikor a zeneműkiadást is - teljesen érthetően - a haszon elve kezdte működtetni. És nyilván igaz, minél kevesebb a némi szakértelmet kívánó téma egy zeneszerzőről szóló könyvben, annál nagyobb lehet a példányszám. A kottapélda meg talán egyenesen felezi azt? Ugyanúgy, mint a képlet? (Stephen Hawking-ot kérte arra a kiadó, hogy Az idő rövid történetében ne legyen - több évtizede az egyik legnagyobb tudományos könyvsiker, bár az E=mc² azért benne maradt.)

Az \"életrajz kevés zenei szakkifejezéssel\" műfajtípusba tartozik Braunbehrens könyve is. Húsz éve íródott, az akkori Hildesheimer indította Mozart-újhullámon érkezett, de mivel valóban alapos és szakszerű mű - szerzője egyébként muzikológus -, most és itt is érdekes, mert Landon egy évét pontosan tízre tágítja. Az 1780-as évek Ausztria és Bécs történetében is, II. József és Mozart életében is fontosnak számítanak. Közeledik a forradalom Franciaországban, amit a Német-római Birodalomban egy \"felvilágosult\" uralkodó próbál kikerülni felülről irányított, ezért nem igazán népszerű reformokkal. Nincs cenzúra, be lehet mutatni egy olyan operát, mint a Figaro lakodalma. Bár, a szabadkőműves-páholyokat betiltja a \"kalapos király\"; a fennálló viszonyok javítása az ő dolga.

Önmagában talán sok érdektelen, illetve inkább zenetörténeti értesítők lapjaira tartozó adatot, eseményt ír le Braunbehrens tanulmánya, de ez mindenképpen indokolható, hiszen nem egyszerűen csak elő kellet adni egy zeneszerző történetét, és felvázolni a kort, amelyben élt, hanem egyszer s mindenkorra helyre kellett tenni félreértelmezések alapjául szolgáló tényeket. Így például teljes terjedelmében olvasható a császári rendelet a temetések rendjéről, amelyből egyértelműen kitűnik: Mozart temetésének körülményei mögött (ha már úgy kellett zajlania, ahogy) nem állt semmiféle szegénység, avagy részvétlenség felesége, barátai részéről.

1789-ben Ausztria háborúba keveredett a törökökkel a Délvidéken. Általános gazdasági visszaesés következett, amely a zenei életben is éreztette hatását (például kevesebb hangverseny-előfizetővel). Ebből az időből származnak Mozart Puchberghez írott legtürelmetlenebb pénzkunyeráló levelei. De valóban szegény volt? 1791-ben nyolcszáz-valahány guldent kapott tőle, de csak a Titusért kilencszázat vágott zsebre. Szó sincs tehát arról, hogy nem tudta volna kézben tartani pénzügyeit. Halála után Konstanze a mindenfelől befolyó pénzekből könnyedén ki tudta fizetni a háromezernyi tartozást.

Harmincvalahány oldalon keresztül olvashatjuk a korabeli szabadkőműves élet történetét. Csak hát a Varázsfuvola valójában mégsem egyszerűen szabadkőműves opera - ezt Brunbehrens is mondja -, és végül is mi köze az Éj királynője vagy Sarastro nagy bravúráriájának, mint zenei konstrukciónak bármiféle zenén kívüli elemhez? Komplett operákat lehet ilyen szempontból megközelíteni, de más művek már ritkán jutnak akár csak az említés sorsára is. A Titus - amely végeredményben pénzszerzés céljából, előre megfontolt szándékkal elkövetett (ideológiailag egyszerűen seggnyaló) opera - áriáinak nagy része pusztán zeneként megállna akár a Don Giovanniban vagy a Figaróban is; utóbbiban szokás ünnepelni a felvilágosult forradalmi szellemet. De tényleg van valami \"forradalmi\" abban, hogy \"Ha tán grófuram vágyik a táncra\", ha a szövegétől megfosztjuk? Mihez jutunk hát közelebb, ha nem a zenét, hanem az \"emberi dimenziót\" vizsgáljuk? A zenéhez biztos nem. Rosen könyvének (vagy az ahhoz hasonló munkák) tanulmányozása nem úszható meg.

De Braunbehrens könyve sem. Túl sok volt eddig a misztikum ködébe burkolt nem tudás. A dolgok helyükre kerülnek. Nincs hős, de áldozat sem. Egy ember van, aki hol ilyen, hol olyan arcát mutatja. Ha ma az embert keressük - már nem találjuk sehol. Ha a zeneszerzőt - mindenütt itt van körülöttünk.