Egy különc remekmű (A három narancs szerelmese)

PROKOFIEV: L\'Amour des Trois Oranges
Gabriel Bacquier, Jean-Luc Viala, Helène Perraguin, Vincent Gautier, Gregory Reinhardt, Michèle Lagrange, Catherine Dubosc, Jules Bastin
Chorus and Orchestra of the Opera de Lyon
Kent Nagano

EMI / Virgin
0946 3 58694 2 2

Ha a XX. századi jelentős orosz komponisták életpályáját áttekintjük, hamar megállapítható, hogy azokon mély nyomokat szántott a zord történelem. Egyszerűbben szólva: valamennyiük pályáján meglátszik a Nagy Október, illetve annak következményei. Izgalmas megvizsgálni, hogy reakcióik mégis mennyire különbözőek voltak.

A napokban ünnepelt Sosztakovics ugye - lehetőségei ellenére - végig kitartott hazájában, és az érvényesülés ellentmondásos (és kissé kalandos) útját járva hol kitaszított, hol meg elismert, sőt ünnepelt alkotóként élte életét. Ennek pont az ellentéte volt Sztravinszkij, aki 1917-ben elhagyta szülőföldjét, és kerek negyvenhét évig be se tette lábát oda. (Amikor 1964-ben hazament, abban sem volt köszönet: a repülőtéren a fogadására kijött állami vezetőkre rá sem hederítve lépdelt el előttük.) Világfiként járta a világot, szorgalmasan váltogatta állampolgárságát, s alig törődve az otthoni dolgokkal ontotta műveit.

Nálánál sokkal rosszabbul járt Rahmanyinov, aki szintén a száműzetés kenyerét választotta, ami az ő esetében különösen keserű volt. Hiába volt világszerte ünnepelt komponista és zongoraművész, állandóan masszív honvágy és kínzó depresszió gyötörte. Alkotóereje elapadt, utolsó negyedszázadában már alig-alig komponált valamit.

E három komponista életútjának fura ötvözetét alkotta Szergej Szergejevics Prokofjev. 1918-ban még elvezényelte Klasszikus szimfóniáját, majd sürgős dolga akadt nyugatabbra. Ünnepelt szerzőként pályája kiteljesedését az USA-ban és főleg Párizsban élte meg. De az a bizonyos bogár egy idő után csak nem hagyta nyugodni, és - bár komoly ellenérzései voltak a kommunizmussal szemben - 1932-ben hazatért. Otthon nagy ünneplés és feszült bizalmatlanság fogadta. Az utóbbi lett a meghatározóbb, így kis idővel később Prokofjev is rákényszerült a \"sosztakovicsi\" útra, s tényleg: néhány rendszerszimpatizáns kantáta meghozta az elismerést. De utólag azért elmondható, hogy alkotópályája bizony csúnyán megtört a hazamenetelével.

Prokofjev még Amerikába érkezését követően, 1919-ben megbízást kapott a chicagói operaháztól egy új mű megírására.

Különös időpont az operatörténet szempontjából ez az időszak. Verdi majd két évtizede halott, Puccini pedig már utolsó operáját, a Turandotot komponálja. A másik oldalon Richard Strauss viszonylag fiatalon feljutott a csúcsra, néhány évvel korábban nagy siker fogadta főműveit, a Salomét, az Elektrát és A rózsalovagot. S ekkor már Janáček is bemutatta a Jenufát, s a még újabb szelek megjelenését jelzi, hogy 1918-ban a budapesti opera előadta A kékszakállú herceg várát, Bartók operáját, s a már említett Sztravinszkij is bevetette magát a műfajba A csalogány c. opusával.

Szóval, a változás 1920 táján már elkezdődött. Még kevesen gondolhatták, hogy ekkor már Schönberg, Berg, Honegger és Hindemith is növesztgeti oroszlánkörmeit, de persze a megfelelő körökben otthonosan mozgó Prokofjev sejthette. Az operáját Carlo Gozzi egyik különösen egzotikus meséjére, A három narancs szerelmesére komponálta, sőt a szöveget is maga írta.

Ha lehet operát úttörő vállalkozásnak tekinteni, A három narancs szerelmesét bízvást tekinthetjük annak. A groteszk megjelenése a műfajban. Ami eddig csak egy-egy jelenet erejéig tűnt fel operaszínpadon, az itt egész estés folyamat. Itt a líra és a dráma helyett a tréfa és az irónia szűnni nem akaró keveréke fogadja a nézőt/hallgatót. És ami fontos, hogy nemcsak a cselekményt, hanem az egész zenét átszövi.

Prokofjev elképesztő lazasággal kezeli a zenekart, a zenei invenciók gazdaságát páratlanul szellemes hangszereléssel ötvözi. Ennek egyedül az énekes szólisták látják a kárát, szólamaik alapvetően a sztori pontos ismertetésére szorítkoznak, erősen deklamáló stílusban. Persze 1920 táján már nem volt \"korszerű\" zárt áriában gondolkodni, de még nem terjedt el a parlando énekbeszéd ennyire meghatározóan. Jellegzetessége a darabnak, hogy a kórus (ha lehet annak nevezni őket) kiscsoportokra oszlik (pl. komikusok, tragikusok, nevetségesek, lírikusok, fajankók stb.), akik szinte megállás nélkül - s olykor egymással vitázva - kommentálják a meglehetősen viharosan sodródó eseményeket.

A chicagói premiert (1921. december 30.) hamarosan világszerte újabbak követték, Magyarországra viszont csak 1965-ben (Szegedi Nemzeti Színház), Budapestre tíz évvel később jutott el.

A T. Olvasó most az EMI kiadványában találkozhat ezzel az igazán nagyszerű művel. A lemezen a lyoni operaház produkcióját hallgathatjuk meg, melyet 1989-ben rögzítettek. Az énekesek egytől egyig kitűnőek, de igazi nagy név nemigen található köztük. Az egyetlen sztár talán Treff király alakítója, Gabriel Bacquier (egyebek mellett Solti Jagója és Falstaffja volt a 70-es években), aki ekkorra már jócskán túl volt a csúcson. De nem is fontos, hiszen ez a mű nem a nagy hangok találkozója, itt inkább egy tökéletes csapat összekovácsolása szükséges.

Nos, ez sikerült, hiszen a közreműködők kivétel nélkül hibátlan produkciót nyújtottak, rendkívül muzikálisan teljesítették az igényes komponista előírásait. Egyedül a történet kulcsfontosságú főhősét, Truffaldino alakítóját emelném ki - Georges Gautier rendkívüli karakterizáló képességgel, igazi commedia dell\'arte-figuraként jeleníti meg a furfangos tréfacsinálót.

A fenti bevezetőből kisejlik, hogy a megvalósítás oroszlánrésze a zenekarnak és a kórusnak jut, s ha lehet, ebben a darabban még inkább kiemelt a dirigens szerepe. A Lyoni Opera Ének- és Zenekara (karigazgató: Donald Palumbo) tényleg fantasztikus teljesítményt nyújt. Kent Nagano a szövevényesen virtuóz partitúrát élményszerű könnyedséggel, ugyanakkor hibátlan pontossággal tárja elénk. Számomra a dirigens e felvételével iratkozott fel a legnagyobbak listájára.