Bejelentkezés Regisztráció

Szimfonikus művek

Ki és bejár a halál a korcsma-ajtón\" (Sosztakovics: 1. & 14. szimfónia / Rattle)

2006-09-15 07:58:00 Balázs Miklós

\"Sosztakovics: DMITRI SHOSTAKOVICH:
Symphony No.14 Op.135
Symphony No.1 in F minor Op.10

Karita Mattila - soprano
Thomas Quasthoff - bass
Berliner Philharmoniker
Sir Simon Rattle

EMI
2 CD
3 58077 2

\"Ezt nem akartam, ezt igazán nem akartam!\" - hadarta feldúltan Dmitrij Sosztakovics, miután értesült Pavel Aposztolov pártapparatcsik haláláról. Aposztolov, a Központi Bizottság tagja, Sosztakovics egyik legelszántabb üldözője a 14. szimfónia főpróbáját követően a koncertterem halljában összeesett és meghalt. \"Mindenható a halál…\" - visszhangzanak a Rilke-vers részvétet nem ismerő sorai a darabban.* Ez a halálterhes légkör lengi be Sosztakovics utolsó előtti szimfóniáját: Lorca, Apollinaire, Rilke és Küchelbecker költeményeit átitatja a halál dermesztő sötétsége, a vég közeledtének rémülete keveredik Apollinaire obszcenitásával és szókimondásával, Lorca sötét látomásaival, Rilke empatikus retorikája félelemmel, undorral, lemondással vegyül. Nem is szimfónia ez, dalciklus inkább, akár a Dal a földről. A mahleri áthallás pedig korántsem véletlen: a szimfónia a Gyermekgyászdalok örökében és a Halál dalai és táncai nyomában született, ez utóbbit ugyanis Sosztakovics nem sokkal a 14. szimfónia megírása előtt dolgozta át zenekarra.

Érdekesnek tetszik, hogy Sir Simon Rattle éppen e két szimfóniát rögzítette a Sosztakovics év alkalmából. Az egyébként összkiadásokra is fogékony (Beethoven, Sibelius, Mahler) brit karmesternek ugyan van már a 4. és a 10. szimfóniából készült felvétele az EMI-nál, mégis, az eddigiekből aligha olvasható ki, hogy az orosz mester összes szimfóniájának ciklusszerű rögzítésére készülne. Mi tagadás, csakugyan furcsa volna Rattle-t a 2. vagy a 3. szimfónia társaságában elképzelni. Nem így a jelen lemezen szereplő műveket dirigálva, melyek ideológiai terhet ugyan nem hordoznak, ám meglehetősen különös képet nyújtanak egymás mellett. (Még kevésbé szerencsés Mariss Jansons cikluszáró lemezének párosítása, melyen Sosztakovics talán legjobb [14.] és legkevésbé sikerült [3.] szimfóniáját költözteti egymás szomszédságába). Ugyanis amíg a 14. szimfónia egy reménytelenségig borúlátó, hátborzongató, kilátástalanságot sugárzó alkotás, addig az 1. szimfónia egy ambiciózus, optimista, a szakma minden fortélyát felvonultatni kész fiatalember munkája, mely az orosz szimfonikus hagyományok szilárd talaján áll, mégis merészen újszerű, s mely mesteri, élményszerűen friss és játékos egyszersmind, tele hamisítatlan sosztakovicsi gesztusokkal.

S ez az, amiben Rattle megbotlik ezen a lemezen. Hogy tudniillik szándékosan tompítani igyekszik az 1. szimfónia pengeéleit. A pompás berlini zenekar mesterien kiegyenlítetten szól, gyönyörű szólókkal, sallangmentesen, makulátlanul. És ez lesz a leginkább zavaró a produkcióban, merthogy élő felvétel dacára túlzottan tisztává, sterillé lesz a zene, s ez az én számomra kifejezetten kellemetlenné vált az előadás hallgatása során: a folttalanság, az indokolatlan finomkodás, a már-már a kifejezéstelenségig futó csiszoltság, a megalkuvást nem ismerő pontosság. Ez a decens illedelmesség és jó modor az f-moll szimfónia esetében érzésem szerint nem igazán szerencsés koncepciót hordoz.

Egy lényeges mozzanattól kerülünk így egyre távolabb, mégpedig, hogy a szerző disszonanciáit, markáns, groteszk zenei megoldásait \"fel-felmarkoljuk\" a hallgatás folyamán, s szubsztanciaként felismerve érvényesítsük akár a teljes életmű értelmezése során. A már-már idiómákig fokozódó jellegzetes sosztakovicsi eljárások nem kerülhetők meg, vagy oldhatók fel, s nem is tompíthatók ok nélkül a végletekig finomított hangszeres játékban, mert így az interpretáció történeti szempontból könnyen magtalanná, s ezáltal veszélyesen súlytalanná válhat. Rattle félreismerhetetlenül a századfordulós szimfonikus (elsősorban Mahler-) hagyomány irányából olvassa a partitúrát, semmiképpen sem az életmű egésze felől közelít. Ez az elgondolás két okból tűnik számomra vitathatónak: egyfelől, az 1. szimfónia par excellence példája annak, mikor az első \"nagy mű\" tükrében szinte kaleidoszkópszerűen kirajzolódik az egész művészi életút: kifejezés-gesztusrendszer tekintetében a szarkazmustól és szándékolt banalitástól az üres pátoszon át a legmélyebb tragikumig halad Sosztakovics alkotásesztétikája. Másodsorban pedig - ez előbbiekkel szoros összefüggésben -, a lemez deklaráltan centenáriumi kiadvány, s mint ilyennek, meggyőződésem szerint szem előtt kellene tartania az évfordulók sajátságait, a szintetizálást, a konklúziók levonásának igényét - jóllehet, nem gondolom, hogy ezek figyelmen kívül hagyása levonna bármennyit is produkció művészi értékéből. Éppen ezért meglehet, ez a megközelítés sokak tetszését kiváltja majd, az enyémet mindenesetre nem nyerte el.

A 14. szimfónia Rattle-i olvasata szerencsére csak kis részben fokozza az imént jelzett aggályaim mértékét. A hangszeres játék, noha itt-ott rendelkezik a fentiekhez hasonló elmarasztalásokra okot szolgáltató attribútumokkal, panaszra nem érdemes. A két énekes szólistára, valamint vonós-kamarazenekarra és ütősökre írt tizenegy tételes darab zenekari szempontból mindenképpen megállja a helyét: figyelmes, részletgazdag, pontos és kifejező előadás. Rattle mester pedig mindezek mellé kiváló szólistákat kért fel: Karita Mattilát és Thomas Quashoffot. Kettejük közül előbbi nyújt meggyőzőbb produkciót. Mattila telt és fényes hangja, muzikalitása maradéktalanul érvényesül a szólamban. Quasthoff a kelleténél vékonyabb orgánumát ezzel szemben kevésnek érzem ehhez a feladathoz, szerepformálása, úgy érzem, nem elég tömör, nem elég intenzív, magyarán: nem eléggé szlávos; az orosz vokális hagyomány szerényebb ismerete nála feltűnőbb és zavaróbb, mint Mattilánál. Quasthoff gyakorta egyszerűen \"nem ér oda\" a súlyos mondanivalóhoz, keretez, illusztrál, de nem mindig képes a magas teljességében kibontania a témát. Különösen A börtönben (Á la Santé) című dal kívánna tömörebb előadást, nagyobb hangsúlyokat. Összességében így a felvétel elmarad Barsajé (Brilliant Classics) vagy Rosztropovicsé (Teldec) mögött.

Sokan állítják, s magam sem gondolom másként: Simon Rattle korunk jelentős dirigenseinek egyike, megannyi maradandó lemezfelvétel irányítója. Az azonban kockázat nélkül megállapítható, Rattle útja a Panteonba nem ezzel a cd-vel lesz burkolva. Mert hát elég-e egy kiváló karmester, ügyes szólisták és egy jó zenekar ezekhez a művekhez? Kell-e több? Válaszul azt felelném: azért nem árt, különösképpen, ha egy igazán jelentős mű - mint a 14. szimfónia - ennyire rá van utalva az orosz dalirodalmi tradícióra. Kockázatok (és mellékhatások) így is maradnak jócskán, ez a lemez a legjobb példa erre.


* Elbeszéli Rudolf Barsaj egy interjúban, 2005-ben (készítette Bernd Feuchtner), ld. Shostakovich Edition, Brilliant Classics, 2006., valamint Szolomon Volkov, Sosztakovics és Sztálin, Bp. Napvilág Kiadó, 2006. 280. p. A versidézet Lator László fordításában: \"Nagy a halál / Rajtunk a bélyeg, / bár nevet a száj. stb.\" eredetiben: \"Der Tod ist Groß / Wir sind die Seinen / lachenden Munds. etc.\", \"mindenható\"-nak csak az orosz fordításban olvasható (ford.: Valerija Vlazinszkaja).






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.