ÁHZ-esztrád (Éljen a magyar!)

Éljen a magyar!
Magyar Állami Hangversenyzenekar
Vez.: Ferencsik János

Hungaroton Classic
HCD 32459

A Hungaroton Éljen a Magyar c. válogatása 1980-ban jelent meg először, a lemezen 1977-es és 1979-es felvételek sorakoznak. Arról nem írnak semmit a kísérőfüzetben, milyen apropóból is született meg ez a lemez, de Ferencsik János és az ÁHZ neve bizonyára teljes körű garancia volt annak idején arra, hogy nem fog a kiadó nyakán maradni a készlet. Mindegyik zene kapcsolódik valamilyen módon a magyarokhoz, elsősorban a verbunkos műfajához. Az egyes művekről a bookletben bővebben is olvashatunk.

Őszintén megvallom, csalódás volt számomra most újra hallani az ÁHZ-t. Főként, ha arra gondolok, hogy a nyolcvanas évek elején, akkori konzis diákokként a Zeneakadémia kakasülőjén ülve két táborra szakadtunk, voltak a \"Rádiózenekarosok\", meg az \"Áházések\". Hát igen, visszatekintve elég mulatságos a dolog. De, ha például a BFZ és az NFZ körüli mostani csatározásokra gondolunk, világos, hogy ma sincsen ez másként - úgy látszik, szükségünk van arra, hogy két táborra szakadhassunk… hát, Éljen a Magyar! Vagyis térjünk vissza a szóban forgó lemezhez.

Meglehetősen vegyes ez a válogatás. Világhírű nagyságok sikerdarabjaitól kevéssé ismert szerzők afféle \"na ezt hallottam már valahol\" típusú muzsikájáig mindenféle megtalálható rajta.
Erkel Ünnepi nyitánya kezdi a sort, s utána Müller Józsefnek, a Turszky gyalogezred karmesterének Kossuth-indulója következik. Nem is olyan rossz ez az induló, a célnak valószínűleg megfelelt a maga korában, biztosan jól lehetett menetelni rá.

Weber Andante e rondo ungarese című műve Bársony László brácsaszólójával csendül fel. Az a benyomásom - és ez szerintem az egész lemezre jellemző -, hogy egy kicsit lazán vették a dolgot a muzsikusok, beleértve a karmestert is. Semmi felesleges precizitás, szőrözés az egységes hangzással, intonációval, bízzuk magunkat a tehetségünkre, meg a jó szerencsére… Weber 1809-ben komponálta ezt a darabot, s később fagottra is átírta. Érzelmes, mondhatni kissé érzelgős zene, s az egyébként nagyon muzikálisan játszó Bársony László sem igyekszik tompítani ezen az érzelgősségen, sőt… Végül is ez ízlés dolga, de a hamis hangok - főként a darab vége felé - már objektív tényként bántják a hallgatók fülét.

Johann Strauss Éljen a Magyar polkája talán a lemez egyik legharsányabb része, no itt aztán bemutatja az ÁHZ a magyar virtust.
Erkel Palotása után Delibes Csárdása következik a Coppelia c. balettből. A magam részéről ebben nem sok magyarost találtam, hacsak nem nevezünk annak minden páros ütemű csinnadrattát.
Suppé Könnyűlovasság c. operettjének alcíme \"Magyar huszárok\", ennek nyitánya került fel a lemezre, aztán Pazeller Jakab lassú keringője következik, amely nem csupán lassú ezen a felvételen, hanem meglehetősen nehézkes és fantáziátlan is.
Ismét egy fergeteges polka, Carl Michael Ziehrer tollából, Üdvözlet Pestnek címmel.
Kéler Béla Magyar vígjáték c. nyitánya - ahogyan azt a booklet írja - a magyar nemzeti romantika jegyében született. Megvallom őszintén, én nem hiányolnám erről a lemezről ezt a műalkotást.

Joseph Lanner Pesti keringőjét Darvas Gábor feldolgozásában játssza a zenekar, s záró számként Berlioz Rákóczi-indulóját halljuk, amelyről mindig az általános iskolai ünnepélyek jutnak eszembe, ahol erre a zenére vonultak be az úttörőcsapat zászlajával. Mivel az udvar kicsi volt, a zászló hamar célba ért, az első harminc másodperc után az épp ügyeletes tanerő ügyesen \"kiúsztatta\" a zenét. Így aztán hosszú éveknek kellett eltelnie, mire felfedeztem, hogy Berlioz még további három percet komponált a darabhoz.

Nem tudom pontosan, a Hungarotonnak milyen célja lehet azzal, hogy CD formájában most újra megjelentette ezt a felvételt, de arra például biztosan nagyon jó, hogy elgondolkodhassunk rajta, mennyit fejlődött a zenekari hangzás, a zenekari kultúra hazánkban az elmúlt harminc évben. És azon is eltöprenghet az ember, hogy milyen zenét szereznek azok a komponisták, akik valami \"magyarosat\" akarnak írni. Egyszerűbben szólva, milyennek látszunk, látszottunk a XIX. század környékén mi magyarok, kívülről szemlélve.