Teljes értékű közjáték (Dittersdorf: Il Barone di Rocca Antica)

KARL DITTERS VON DITTERSDORF:
Il Barone di Rocca Antica

Kóbor Tamás, Fodor Beatrix, Károly Edit, Bretz Gábor - ének
Savaria Barokk Zenekar
Vez.: Németh Pál

Hungaroton
HDVD 32406

Az intermezzo, mint színpadi műfaj, a 18. században élte virágkorát, de már a 17. századi operában is előfordultak komikus jelenetek, melyek fokozatosan önálló részekké, pl. felvonásfinálékká fejlődtek, és általában elsöprő sikereket arattak a közönség körében. (Alessandro Scarlatti kiváltképpen szerette ezt a megoldást.)

Később ezek a részek kiváltak az operából és intermezzókká, azaz a felvonások közötti önálló kis darabokká fejlődtek, többnyire kettő-négyszereplősek voltak, kamarazenekari kísérettel, a mindennapi életből vett témával. Zenei nyelvezetük általában egyszerű, az énekszólamok kerülik a túlzott virtuozitást, és gyakran figurázzák ki az opera seria tipikus pózait, szereplőit. A műfaj talán legkiválóbb képviselője volt Pergolesi, akinek Az úrhatnám szolgáló című intermezzója - igaz, sajnos csak a szerző halála után - hatalmas sikert aratott.

Dittersdorf valószínűleg 1772-ben ismerkedett meg az Il Barone di Rocca Antica szövegkönyvével, amikor Bécsben Salieri zenéjével került közönség elé a történet. A librettót Giuseppe Petrosellini, római költő írta.
Dittersdorf azonos című intermezzóját Johannisbergben mutatták be, 1776-ban.
A darab cselekménye két szerelmespár köré összpontosul: a két hölgyet mélyen megsértette a két férfiú, azzal, hogy nem kívánják megtartani házassági ígéretüket. Természetesen a nők nem hagyják annyiban a dolgot, és némi fortéllyal magukhoz édesgetik hűtlenkedő párjukat.

A mű jelen felvétele a Gödöllői Királyi Kastély Barokk Színháztermében, 2005. augusztus 30-án megtartott előadáson készült.
Az első felvonás nyitánya megnyerően szólal meg, lendületes, szépen formált dallamíveket, könnyed, de határozott basszust, hajlékony hegedűszólamot hallunk.
Már az első jelenettől kezdve fürgén peregnek az események, s hamar kiderül, humorban, szórakozásban nem lesz hiány.

Ahogy a cselekmény halad, a jókedv fokozódik, ezzel együtt viszont - talán a hőmérséklet emelkedésének és a húrok elhangolódásának is köszönhetően - észrevehetően nő a hamis hangok mennyisége is a zenekari árok irányából. A nyitányban még gyönyörűen megszólaló hegedűszólam időnként fülsértő dolgokat visz véghez, s sajnos ez a mélyvonósokról, sőt még a csembalóról is elmondható.

Lenina, a tűzrőlpattant szolgálólány folyton sürög-forog a színpadon, Károly Edit nagyszerűen oldja meg a figurát. Hajlékony, szépen csengő hangja éppen az egyszerű, de egyáltalán nem ostoba, kedves lány szerepéhez illik. Színészi játéka is természetes, kifejező, humorban sem szűkölködik, kedves színfoltja az egész cselekménynek.

Giocondo igencsak egyszerű lelkű férfi, nem nagyon érdekli más, mint a katonaéletről szőtt ábrándjai, és az önsajnálat, s áriái - melyek zeneileg nem mondhatók bonyolult felépítésűeknek - szintén erről szólnak. Bretz Gábor élvezetesen oldja meg ezeket, éneklés és színészi játék - különösen a mozgás - tekintetében egyaránt.

A báró szerepét éneklő Kóbor Tamást is hamar megszeretjük. Kissé ostoba, csak az élvezeteknek élő, alapvetően jóindulatú ez a báró, de minduntalan a fejére nőnek a gondok, miáltal lassanként úgy elherdálja a családi vagyont, hogy már ételre sem futja, s ilyenkor Giocondóra bízza a helyzet megoldását. Kóbor Tamásnak szép hangszíne van, színészi játéka is meggyőző, s vannak nagyon megkapó pillanatai, különösen a szerelmes áriákat adja elő megható, már-már naiv érzelmességgel és persze kellő önsajnálattal fűszerezve.

Beatrice a darab legkomolyabb szereplője, bár ez a szó talán nem igazán megfelelő jelen esetben. Fodor Beatrix már első megjelenésekor - dacára annak, hogy akkor egyszerű lányként, álruhában jön be a színpadra - érezteti a szereplő nemesi származását, tartózkodó, kissé fensőbbséges, úrhölgyes viselkedésével. Igen szép, erőteljes, telt hangja is jól illik a szerepéhez.

A rendezés kiváló, Tóth János minden apró alkalmat megragad a humorra. Mind a szövegben, mind a zenében rejlő lehetőségeket igyekszik kihasználni, gyakorlatilag percenként van egy-egy apró jelzés, gesztus, amin jót derülhet a közönség, ahogyan ez egy intermezzóhoz illik is. A \"komolyság\" is viccesen jelenik meg a színpadon - a szereplők gyakorlatilag önmagukat figurázzák ki. A díszlet és a jelmezek (Moldován Domokos munkái) egyszerűen, de ötletesen és kifejezően szolgálják a cselekményt.

Dittersdorf zenéje egyáltalán nem mondható a zeneirodalom csúcsteljesítményének, de egy tisztességesen megírt, nagy mesterségbeli tudásról árulkodó alkotás, tökéletesen megfelel a műfajnak, amely kimondottan a szórakoztatást, a humort volt hivatott szolgálni. Ügyesen használja a tipikus klasszikus eszközöket, dallamfordulatokat, melyek éppígy megtalálhatók akár Mozart operáiban is, csak ő \"valamivel\" izgalmasabb eredményre jutott ezek használatakor.

A DVD-n látható előadás teljes mértékben megfelel az intermezzo követelményeinek, hiszen elsősorban szórakoztat, s ezt igyekszik magas színvonalon tenni. Ugyan van egy-két apróbb baki, néhány hamis hang, bizonytalan belépés, de ne felejtsük el, élő felvételről van szó.
S az apróbb hibákat bőven feledteti a művészek élvezetes alakítása, a rendezés ötletessége, Dittersdorf kellemes, könnyen befogadható, szórakoztató zenéje.