A tavalyi felhő (Karikó Teréz, a szegedi operajátszás csillaga)

GYÉMÁNT CSILLA, KOVÁCS ÁGNES, PACSIKA EMÍLIA:
Karikó Teréz, a szegedi operajátszás csillaga
Bába és Társai Kiadó Kft.
113 oldal
1950 Ft

Amikor legutóbb Rómában jártam, meglepetéssel csodálkoztam rá, hogy az Opera előtti hangulatos terecske Beniamino Gigliről van elnevezve. Persze, ekkor már túl voltam egy macerás szállodafoglaláson, történetesen a via Fancesco Tamagnón. Később még szerencsésen rábukkantam egy Giovanni Zenatello utcára is, utána már módszeresen kezdtem el figyelni a neves énekesekről elnevezett utakat-tereket. És az elkövetkező napokban azután sikerült Alessandro Bonci és Tita Ruffo nevével is találkoznom az utcatáblákon.

Épp ezen merengtem a napokban, Simándy József születésnapja ürügyén. Miért hanyagoljuk egykori énekes sztárjainkat? Budapesten - ha jól számolom - mindössze két utcácska van róluk elnevezve, Székely Mihályé és Szabó Ilonkáé. Vajon miért nincs még sugárút elnevezve Svéd Sándorról, Závodszky Zoltánról, Báthy Annáról, Basilides Máriáról? S mikor fog eszébe jutni egy valamirevaló politikusnak Simándyról közteret elnevezni? A rajongók lehetőségei végesek, éppen ezért kell különösen örülnünk, hogy nemrég közadakozásból elkészült neves tenoristánk szobra.

A napokban könyv jelent meg az egykori szegedi legendáról, Karikó Terézről. Az egyszerű kivitelű, papírkötéses kiadvány három szerzőnő közös munkája. Az első harmadban Gyémánt Csilla elemzi Karikó Teréz pályáját, a második részben Kovács Ágnes gyűjtötte csokorba a művésznő életútjának főbb állomásait (a sajtókritika tükrében), s legvégül Pacsika Emília mélyinterjúját olvashatjuk. A Tóth Attila szerkesztésében létrejött munkát számtalan kitűnő fotó kíséri - sajnos csak fekete-fehérben.

Karikó Teréz a Zeneakadémia elvégzését követően római ösztöndíjat kapott, ahol Tito Schipánál képezhette tovább drámai szopránját. Bár odakint marasztalták, mégis - elsősorban magánéleti okokból - hazajött. A korábban beígért pesti szerződés csak ígéret maradt, így engedett Vaszy Viktor sürgetésének, és leszerződött Szegedre. S Vaszy elárasztotta főszerepekkel (Desdemonával debütált), pályája első két évtizede így jótékonyan fonódott össze a neves dirigens második szegedi fénykorával.

Csuda idők voltak akkor Szegeden, annyi szent! Egymást érték a főszerepek Aidától Leonoráig, Lady Macbeth-től Abigailig, Manontól Toscáig, Cso-cso-szánig, Tannhäuser-Erzsébettől Brabanti Elzáig, Fideliótól Tábornagynéig. De a nagy klasszikusokon túl számos remekművet adtak Karikóval az úgynevezett második vonalból is. Dicséretes lista - D\'Albert: A hegyek alján, Einem: Danton halála, Gotovac: Ero, Hindemith: Mathis, a festő, Mozart: Idomeneo, Prokofjev: A három narancs szerelmese, Puccini: A Nyugat lánya, Ravel: Toledói pásztoróra, Verdi: A szicíliai vecsernye, Johanna. Közülük nem egy magyarországi bemutató.

Persze a vidéki helyzet szült izgalmas helyzeteket, Donna Elvira hangigényes szerepébe például tizenhárom nap alatt kellett beállnia (szereptanulással együtt). A pesti Rózsalovagba úgy ugrott be, hogy fél 7-kor ért be vonata a Nyugatiba. De mindez Karikót megacélozta. Magánéletét félredobva élt a színházáért, a szegedi közönség rajongásáért. Azután jött Vaszy puccsszerű nyugdíjazása, majd halála, és Karikó Teréz úgy érezte, kispadra kényszerült. Sajnos a könyvből nem derül ki egyértelműen, mi is történt, s mennyire ludas ebben a Vaszyt követő zeneigazgató, Pál Tamás. Lehet, hogy jó lett volna megkérdezni őt is.

Karikó mindenesetre előbb a Rajkó Zenekarral járta a világot, majd visszavonult - ereje teljében. Tanítani kezdett, aztán évtizednyi pihenő után Gregor József hívta vissza a színházhoz, énekmesternek, s kisebb karakterszerepekre.

A könyv a rajongáson túl tárgyilagosan mutatja be a 60-as, 70-es évek magyar operakultúráját, a vidéki értelmiségi lét keskeny mezsgyéjét, s a kulturális döntéshozatal mára oly mulatságosnak tűnő rendszerét. Bár kicsit édeskés mázzal vonja be hősnőjét, nagy ritkán a sorok közt olvasva lehet találni finom kritikát is. Ugyanakkor a kiadvány hiányt pótol, s már létrejötte is mindenképpen reveláció. Talán remélhetjük, hogy a rejtett helyi értékek előbb-utóbb legalább egy könyv erejéig újra felidéződnek. Karikó esete sajnos nem egyedi, túl sok európai szintű kvalitás tűnt el a nagy magyar operai süllyesztőben.

Számos pesti és vidéki kollégához hasonlóan Karikó Teréz kitüntetést, díszes ordót nemigen kapott, közönségszeretetet annál többet. Felvétel alig maradt utána. Kicsit keserűen idézte Jászai Mari híres mondását: A színész, ha lemegy a színpadról, olyan, mint a tavalyi felhő.