Szeretettel üdvözli: Maurizio Pollini (Mozart-zongoraversenyek / Pollini)

MOZART:
Concerto for Piano and Orchestra no.17 in G major, K.453
Concerto for Piano and Orchestra no.21 in C major, K.467

Maurizio Pollini - piano
Wiener Philharmoniker

Universal / Deutsche Grammophon
477 5795

Kivételes dolog egy szép, kerek évforduló. Olyan, mint maga az Élet Forrest Gump anyukája szerint: akár egy doboz bonbon - az ember sohasem tudhatja, mit vesz belőle. Vagy, mint egy jól szervezett, a széles világ minden végtagját megmozgató, frissítő reggeli tornagyakorlat, mikor végre kinyújtjuk az elgémberedett izmokat, munkára fogjuk a berozsdásodott izületeket, cudarul megropogtatjuk a lusta porcokat. Ugye mennyire más így, újra edzésben?

Ilyenkor valahogy mindenki úgy érzi, tenni kell valamit, \"valami nagyon fontosat\", ahogy a bölcs Micimackó mondaná; cselekedni valami nagyot, a legnemesbek szerint. Márpedig a mesehősökre hallgatni kell. Mi tagadás, most, a mitikus 250-es szám bűvöletében olyanok is megszólalnak a konferenciákon, megjelennek a koncertpódiumokon, akik korábban szerényebb lendülettel exponálták magukat Mozart-zeneművek előadása terén; senki nem vonhatja ki magát a közös ünneplésből. A kiadók is hasonlóképpen cselekszenek: idén olyan lemezek is szépszámmal megjelennek, melyek az évforduló híján talán sosem születtek volna meg, vagy aligha kaptak volna zöld utat szigorúbb döntnököktől.

Pedig Wolfgang Amadeus Mozart művei a legkevésbé sem tartoztak azok közé, melyeket szégyellnivalóan elhallgatott volna a nagyvilági koncertélet, hogy most, a lemaradást pótolandó, a jeles évforduló örvén kellene újabb vadászmezőket fürkésznie. Mert, ha valakié, hát Mozart életműve mindig is megkapta a megérdemelt figyelmet. Megkapta azoktól, akiket közel engedett magához az ő páratlan muzsikája, s bizony sokszor azoktól is, akik hosszú távon nem kerültek közelebbi kapcsolatba a zenéjével.

A Deutsche Grammophon tavaly egész művészparkját mozgósította a Mozart-év ürügyén. A megszámlálhatatlan újrakiadás és néhány kétes értékű felújítás mellett napjaink ünnepelt művészei is lerótták tiszteletüket Mozart zsenije előtt: Anne-Sophie Mutter valamennyi Mozart-darabot újra lemezre rögzítette, melynek címlapján a \"hegedű\" feliratot találta, szonátalemezzel jelentkezett Mihail Pletnyov, áriákat vett fel Bryn Terfel és Magdalena Kožená, sokadszorra is nekirugaszkodott a fuvolaversenyeknek James Galway, de szólásra jelentkezett Christian Thielemann, Paul McCreesh, valamint a Concerto Köln is. Mindezek mellett egy nem mindennapi sorozat keretében Mozart összes operájának új DVD-felvétele is hamarosan napvilágot lát a kiadó gondozásában, hála a Salzburgi Ünnepi Játékok nagyszabású vállalkozásának.

Szép nagy lett a bonbonosdoboz, sűrűn és szívesen nyúlkál bele a kritikus.

Ám különleges alkalmakkor - mint ez a mostani 2006-os esztendő - olyanok is a családi fotóra kéredzkednek, akik korábban saját döntésük nyomán szorultak le onnan, s azok is kapnak egy szeletet a szülinapi tortából, akik rendre elfelejtettek képeslapot küldeni a nagyinak az adriai nyaralásról. Néhány hónapja Marc Minkowski jelentettet meg cd-t Mozart \"nagy\" g-moll- és Jupiter szimfóniájából, most pedig Maurizio Pollini publikált egy zongoraverseny-lemezt. Őróluk korántsem állítható, hogy a bécsi klasszika nagymesterének művei jelentenék számukra a legfontosabb kenyérkeresetet.

Örvendetes és bizonyosan helyes, hogy Mozart senkit sem hagy hidegen. Csakhogy Minkowski erősen vitatható Mozart olvasatai már szolgáltak figyelmet érdemlő tanulságokkal a közelmúltban. Hogy ne menjünk messzire, Mozartot játszani ugyan dicséretes és méltánylandó vállalkozás, derék dolog, üdvözlendő tett, de korántsem kötelező. Kivált, ha nincs róla mondanivalónk. Mert akkor, meglehet, jobb, ha csöndben maradunk. No de ez már a megszólaló recenzens ítélete.

Pollini lemezén ugyanis ezt érzem, hogy mondani nemigen akar semmit. Igaz, harmincévnyi némasági fogadalom után nem könnyű megszólalni; megfeszülnek a nyaki erek, csikorognak a hangszalagok, nagyokat köszörül a torok. Pollini ugyanis éppen három évtizede nem rögzített Mozart-művet. (Hogy mennyit játszott koncertjein, arról nem tudok, de feltehetően igen keveset.) Ennyi ideje, hogy megjelent a 23. zongoraverseny felvétele Karl Böhm és a Bécsi Filharmonikusok kíséretével, 1976-ban. Azóta sok Beethoven, Brahms, Schumann, Chopin, Debussy, még egy kis Bartók és Schönberg is megcsillan a diszkográfiában, de Mozart semmi. Persze mikor gyűrje fel az ingujját a szorgos pianista, ha nem most, mikor szezonja van? Mikor veselkedjen neki a még meghódítatlanul magasló hegycsúcsoknak, ha nem ilyentájt? Amikor mindent el lehet adni, amire a M-O-Z-A-R-T betűsort vésték.

E CD műsorát, Wolfgang Amadeus G-dúr (K. 453) és C-dúr (K. 467) zongoraversenyét 2005 májusában, a Musikvereinban rögzítették Maurizio Pollini szólójával és vezényletével, a Bécsi Filharmonikusok közreműködésével. Kezdjük ott ahol, méltatni lehet: a császárváros hírneves zenekara úgy szól, ahogy illik. Nem mintha végig olyan makulátlanul pontosan és emelkedetten muzsikálnának - bár helyenként valóban ezt teszik, ezt el kell ismerni - de nem is ezért kell szóba hozni őket, hanem, mert olyan színeket kevernek ki a versenyművek kíséretéhez, melyeket nem sokszor hallunk más lemezfelvételeken. Ebből a szempontból a G-dúr zongoraverseny remek választás, mert példátlanul változatos fafúvósállásokat vonultat fel, s a zenekar hallhatóan imádja. Sosem hallottam ennyire differenciáltan megszólalni a zenekari szólamokat, ennyire kiemelni például az első tétel karakterformáló fagottszólamát, vagy a bájos, buffo-jellegű zárótétel bravúros fúvósdialógusait. Ebből a szempontból - bár nem tudom, karmesteri vagy hangmérnöki erény-e ez - mindenképpen elismerést követel az előadás.

Másfelől viszont semmi újat nem hoz ez a lemez. Pollini játékáról a legtöbb, ami elmondható, hogy elegáns és mértéktartó zongorázás az övé. De nem vezet be minket a \"muzsika varázsos mesekertjébe\". Legfeljebb egy-két \"sorvégi\", szépen lejtett hang billentése okoz némi gyönyörittas pillanatot, melyet nyomban feledtet a következő ihletetlen, szürke megoldás. Az amúgy kulturált és választékos játékmodor mögött valahogy nem látom semmilyen jelét, hogy a szólista mélyebb összefüggéseket célozna. Ilyen módon a G-dúr versenymű talán legnehezebben interpretálható mozzanata, az Andante-tétel hullámzásának megtalálása sem sikerül Pollininak, s a C-dúr koncert sem mutat túl azokon a produkciókon, melyeket betéve ismerünk.

Az olasz zongoraművész egy négy éve adott interjúban úgy fogalmazott, egyik kollégája \"moralizáló\" zongoristának mondta őt^*. Pompás Beethoven-előadásait, páratlan Chopinjeit hallgatva könnyű megérteni, mit takar ez a beszédesen találó megfogalmazás. Meglehet, Mozartnál ez a megközelítés valahogy nem ér olyan termékeny talajt, mint a fenti szerzők esetében. Nagy kár, hogy ezen CD-n Pollini erejéből inkább csak rutinmegoldásokra futja, s szenvedélyes vallomás vagy a hódolat emelkedett hangú dicshimnusza helyett csupán formális üdvözlésre telik.

* Bryce Morrison, A Present and Future Person in: Gramophone, 2002. február, 15 p.: \"I\'m not sure how to comment on a colleague\'s description of me as a \'moral\' pianist, but it is true that I look for and try to uncover what seems to me the essence of a work, its truth.\"