Pénz beszél (Herbert Breslin: Pavarotti meztelen)

HERBERT BRESLIN és ANNE MIDGETTE:
Pavarotti meztelen
Ulpius-ház Könyvkiadó
304 oldal
2980 Ft

Pletykák, sztorik a hisztikről, sztárallűrökről, evéskényszerről, nőkről - mi mást is várhatnánk ilyen cím után? Főleg, hogy már a címlapon fontosnak tartják közölni velünk: \"Herbert Breslin kiteregeti barátja és ügyfele féltve őrzött titkait nőkről, karrierről, pénzről\".

Amióta megjelent, én még jó véleményt nem hallottam erről a könyvről. Valószínűleg a fentiek miatt. De ez a könyv tulajdonképpen másról szól. A sorok között (szerintem akaratlanul) elrejtett információk a sztárkultusz-teremtésnek, a menedzselés világának, és magának a sztár-létnek olyan aspektusait tárják fel, amelyekről vagy nem tudunk, vagy nem akarunk tudni - esetleg tudunk, de nem beszélünk róla.

Vitathatatlan, hogy valamiféle reklámra, publicitásra mindennek és mindenkinek szüksége van a piacon. Ugyanígy az is, hogy minden produktumnak megvan a maga ára. És e két tény alapján működő folyamatok aztán rendkívül sokféleképpen végződhetnek.
A legszerencsésebb eset nyilván az, ha egy kitűnő produkció a megfelelő menedzselésnek hála méltó helyére kerül.
Ez esetben viszont felvetődhet, hogy az optimális helyzet mikor fordul át károsba? Mikor lesz a tárgyból/személyből ikon, logo, védjegy? Mikortól lesz már teljesen mindegy, hogy mit csinál, vagy mit nem csinál? Mikortól válnak irreálisan magassá a pénzösszegek? A határvonal nyilván sosem éles, de tény, hogy ha a folyamat elkezdődik, tovább gerjeszti önmagát - és a közönség (fogyasztó) részben asszisztál mindehhez, részben örömmel fogadja a jelenséget.

Egy idő után a közönség pontosan tudta, hogy semmi érdemlegeset nem fog hallani Pavarottitól, mégis elkapkodták a méregdrága jegyeket a meghirdetett előadásra, pusztán azért, mert látni akarták a bálványt, egy helyiségben akartak lenni a nagy Lucianóval. És énekelhetett bármit, bárhogyan - már, ha egyáltalán nem vállalt be inkább egy másik, jövedelmezőbb fellépést, vagy nem gondolta meg magát az utolsó pillanatban.
- Luciano beteg - mondta ilyenkor az igazgatónak, szervezőnek Breslin, akár előadás előtt pár perccel, úgy, hogy Pavarotti már a helyszínen volt. És kész. Két szó, és minden elintéződött, nem volt apelláta.

Megtehették?
Igen - még ha sokak számára ez visszatetsző is. Megtehették, hiszen hosszú évek valóban kemény munkájával teremtették meg maguknak ezt az opciót. Mert onnantól, hogy \"találtam egy jó hangú énekest, esetleg megpróbálkozhatnánk vele\", nagyon hosszú út vezetett odáig, hogy \"ez sem jó, az sem jó, nincs kedvem, ezt kérem, azt kérem\".

Ami mindenképpen kell a sikerhez: két alkalmas személyiség. A művész, aki azon túl, hogy valóban jól teljesít, éppúgy tud \"viselkedni\" civilben is. És kell a menedzser, aki mindent tud a tálalásról, és a lehetetlen szót csak akkor ismeri, amikor tőle kérnek valamit.

A Breslin-Pavarotti páros esetében mindez összejött, és ők maximálisan ki is használták az ebből fakadó lehetőségeket. Méghozzá az őket körülvevő közeg asszisztálása mellett. A Pavarotti-kultusz megteremtésének rengeteg összetevője és rengeteg hozadéka volt, és arról, hogy ezek némelyike negatív előjelű, nemcsak a művész és nemcsak a menedzser tehet. Nem ér leegyszerűsíteni a képletet odáig, hogy van két rosszfiú, a másik oldalon meg a többiek!

Bár a két rosszfiú e könyv esetében csak egy: a tapló Breslin, aki nemcsak ügyfeléről mond csúnyákat, de beszól szinte mindenkinek. Ebben csupán az az érdekes, hogy Breslin valószínűleg ugyanazt csinálja, mint mindenki más a szakmában - csak épp ő írott formában, és nem mellékesen a nagy nyilvánosság előtt nevével felvállalva. Amiket ír, azokról (pontosabban azokhoz hasonlókról) ugyanúgy beszélnek társalgókban, büfékben, folyosókon és netes fórumokon.

Érdekes az is, hogy miért mér szinte mindenki kettős mércével. Miért van az, hogy amit egy művésznél sztárallűrnek nevezünk, azt egy menedzsernél már csak közönséges viselkedésnek, modortalanságnak tekintünk? Nincs különbség. Még azt sem mondhatjuk, hogy a sztár furcsaságait az általa nyújtott produkció színvonala miatt nézzük el, hiszen a menedzser esetében ugyanúgy pozitív végtermékről beszélhetünk: a tökéletesen, olajozottan működő gépezetről (beleértve a szervezéstől a szerződéskötésen, a feltételek biztosításán át a reklámozásig mindent).

De, persze, ugyanúgy a menedzser (szervező, ügynök etc.) esetében is felmerül a kérdés: mikortól szűnnek meg az olyan fogalmak, mint korrektség, kompromisszum, alázat? Breslin például azzal, hogy Pavarottit képviselte, abszolút hatalmat teremtett magának, amit nyilván kifelé is éreztetett. Erről talán a legérzékletesebben Lebrecht ír, Művészek és menedzserek című könyvében:
\"A nagyközönségnek szánt szóvirágoktól függetlenül Breslin telefonstílusa egy leszázalékolt rakodómunkáséra emlékeztetett. Sose beszélt, ha ordíthatott is, és sose bájolgott, ha alkalma nyílt gorombáskodni.\"

Lehet szörnyülködni a modor miatt, valószínűleg a menedzser szerzett is jó pár haragost magának, de tény: a dolog működött. Legalábbis az anyagi hasznot tekintve - és mi más lett volna a cél?
És Breslin, aki saját bevallása szerint még az aprót sem hagyta soha az asztalon, pont e könyv megjelentetésével teszi a legőszintébb vallomást: bár a nagy biznisz már a múlté, azért egy kis apró még besöpörhető.

Mert bármi történt eddig és történjen ezután, Pavarotti most már mindig név, ikon, logo marad - vagy, ha úgy tetszik: bevételi forrás.