Amennyiben Prunyi Ilona valóban az ismertetőben is említett magyarországi Dohnányi-reneszánsz vezéregyénisége, akkor át kell értékelnünk a hallgatóban eddig élő képet, mely szerint a szerző darabjaiban és zongoratechnikájában egyaránt "fölényes-briliáns".

Az Uránia Nemzeti Filmszínház valószínűleg a Zeneakadémiát helyettesítette, amikor rá esett a választás e két zongoraest megszervezésekor. Az épület ugyan csodaszép, ám az akusztika hiányosságai és a légkondicionáló berendezés zaja miatt mégsem túl szerencsés választás klasszikus zenei előadások számára. Az elhangzott hangversenyeken azonban nem ez volt a legnagyobb probléma.

Domingo műtétje és lábadozása miatt nem tudta vállalni az előadást, helyette Željko Lučiċ énekelt – őt pont ebben a Verdi-szerepben „fedeztem fel” a magam számára vagy két éve Frankfurtban. Számomra ma ő a vezető Verdi-bariton, na jó, tegnap beszélgettem egy barátommal, talán Hvorostovsky mellett.

Az ötvenegynéhány tagú kórussal mintegy húszfőnyi közönség nézett farkasszemet. Néhány rokon - és mi ketten a feleségemmel. Ha maga koncert rossz, ha a kórus gyenge és készületlen, akkor legfeljebb vállat vonok. Istenem, amatőrök, de sebaj, egy próbát megért. Ám egészen másról van szó.

Erkel korábbi operáinak magyaros motívumai után itt már a drámai zene felé való nyitás első kísérleteinek lehetünk tanúi. Gyönyörű zene, melyben jelentős és igen hálás szerep jut az énekkarnak is, és Fekete Attila és Perencz Béla produkcióját hallva azt is elmondhatjuk: sajnálatos, hogy ez a mű jelenleg nem szerepel operaházunk repertoárján.

Úgy gondolom, az UMZE létezése és ténykedése, az utóbbi években rendkívüli változásokat hozott zenei életünkbe. Korábban alkalomszerűen és változó minőségben juthattunk kortárs zenéhez, ma viszont bizakodhatunk. Az ilyen fontos és remek koncertek, ha lassan is, de megbízhatóan növelni fogják a kortárs zenére is kíváncsi közönség számát.

A 16. századi angolok és Arvo Pärt művei tökéletesen homogén zenei világot alkotnak. A vokális műfajok igényeire, szokásaira, szövegeire, problémáira egyformán érzékenyen ügyelő szerzők - négyszáz év különbség ide vagy oda - hasonló kérdésekre hasonló válaszokat adnak.

Nincsen Rózsalovag tövis nélkül (A rózsalovag a MÁO-ban)

A Magyar Állami Operaház és e produkció nagy-nagy szerencséje, hogy itt van kéznél Kovács János. Az előadás alatt el kezdtem számolni, már hány produkcióban éreztem úgy, hogy a dirigens menti meg az előadás és a Ház becsületét. Tíz fölé jutottam, ami ebből az aspektusból nagyon nagy szám. Most sem volt másképp.

Világsztár szopránok tenorjaikra akadtak (Ory grófja és Bohémélet, Miklósa és Rost Szegeden)

Tudja az ember régen, hogy jönnek. Ismeri őket jól, Rost Andreát és Miklósa Erikát is, a hangszínüket, a termetüket, az arcukat, kis trükkjeiket, mozgásukat, eszközeiket, erényeiket és gyengéiket. Meg azt a két produkciót is betéve tudja már a szegedi szakértő publikum. Aztán beül a gyanútlan operatikus a főpróbára, és - fölborul a világ.

Úgy próbálják eljátszani Mozartot, mintha az egy kései Beethoven lenne, annak is különösen zaklatott előadása. Egyik oldalon őrületes tempóban, nyílegyenesen sorjázó hangok, sok igen rövid, élesen elkülönülő staccato, megtépett húrok, majd hirtelen váltással éteri pianók, óriási kötőívek következtek.

A Tavaszi Fesztivál első nagyzenekari koncertjét - melyen két nagyszabású Beethoven-mű szólalt meg - ritkán tapasztalható, hatalmas ováció követte. Kényelmes volna hát visszaidézni, hogy mennyire egyenletesen magas színvonalon zajlott a hangverseny, amely ilyen módon elvezetett a közönség kiemelkedő lelkesedéséhez, de a képlet - tulajdonképpen szerencsére - nem ilyen egyszerű.

Magyarázom magamnak: ha most otthon hallgatnám a János-passiót, biztosan följebb tekerném a hangerőt, de nem várhatom el egy historikus kamaraegyüttestől, hogy úgy szóljon a MűPában, ahogy a Mahler Nyolcadik megszámlálhatatlan trombitája és harsonája. Jobban oda kell hát figyelni a pianissimókra. A dinamika úgyis fontosabb, mint a puszta hangerő. De egykettőre rájövök: hiába az okoskodás, mert dinamika sincs...

A III. felvonástól Álvarez helyett egy talán nem túl szép színű hangú, de hihetetlenül figyelemreméltó fiatalember énekelte Chénier szólamát. Bizonyos Jorge de León. Ahol fachkollégái kezdenek megpusztulni, ő ott ugrik be lubickolni.

Maisenberg nagy művész és nagy előadó. Még akkor is, ha ma már nem jön ki minden futam, ha nem bírja mindenütt erővel, amit elképzel, és kicsit belemagyarázósan adja elő a műveket. A koncert alapján úgy tűnik, elérte azt a kort, vagy mondjuk inkább: azt az állapotot, amikor az ember nem függ mások véleményétől.

Az estén pálcát ragadó Aleksandar Markovič karmester már az első ütemeknél a tudtunkra adta, nem nagyromantikus-szárnyaló víziót kíván átnyújtani interpretációjában, energiáit inkább a részletes kidolgozottságra és a precizitás keresésére és bemutatására összpontosítja.

Különös módon a Nemzeti Hangversenyterem majdnem tele volt, pedig kortárs mű esetén óvatosabb a közönség, most pedig csak az hangzott el, három, ráadásul egyetlen szerzőtől. Bár az újabb zenei irányzat sok engedményt tesz a hallgató felé, Widmann esetében nem így volt.

Az Alma Mater koncertsorozatba illeszkedő esemény alcímének - nyilván Mahler Első szimfóniájára utalva - az Ifjú Titánok régen és most alcímet adták. Ennek megfelelően a színpadon helyet foglaló ifjak csupa fiatalkori művet adtak elő.

Nem tudom, hogy a krónikák szerint meglehetősen visszahúzódó természetű Chopin mit szólt volna egy ilyen nagyszabású, protokolláris jellegű hangversenyhez, de annyi bizonyos: alaposan kitettek magukért az előadók és a szervezők, hogy minden szempontból emlékezetessé tegyék az évfordulós előadást.

Ahol a mérték erény (A Don Giovanni a MűPában a Fesztiválzenekarral)

Véget ért a Mozart/Da Ponte-trilógia a Fesztiválzenekar és Fischer Iván tolmácsolásában. A mérleg egyértelműen pozitív, még ha a Don Giovanni február végi előadásaival nem is sikerült felülmúlni az egy évvel ezelőtti lelkesítő Figaro házasságát.

Látható, hogy Kocsis Zoltán mint dirigens immár nagyon sok mindent a magáénak tudhat, ami esetleg 10 vagy 15 éve még hiányzott karmesteri eszköztárából, de azt hiszem, amit mostanra meg tud valósítani a zenekarral, az nem elsősorban ebből az idők során "felszedett" rutinból, hanem eredendő zeneiségéből táplálkozik.