Úgy próbálják eljátszani Mozartot, mintha az egy kései Beethoven lenne, annak is különösen zaklatott előadása. Egyik oldalon őrületes tempóban, nyílegyenesen sorjázó hangok, sok igen rövid, élesen elkülönülő staccato, megtépett húrok, majd hirtelen váltással éteri pianók, óriási kötőívek következtek.

A Tavaszi Fesztivál első nagyzenekari koncertjét - melyen két nagyszabású Beethoven-mű szólalt meg - ritkán tapasztalható, hatalmas ováció követte. Kényelmes volna hát visszaidézni, hogy mennyire egyenletesen magas színvonalon zajlott a hangverseny, amely ilyen módon elvezetett a közönség kiemelkedő lelkesedéséhez, de a képlet - tulajdonképpen szerencsére - nem ilyen egyszerű.

Magyarázom magamnak: ha most otthon hallgatnám a János-passiót, biztosan följebb tekerném a hangerőt, de nem várhatom el egy historikus kamaraegyüttestől, hogy úgy szóljon a MűPában, ahogy a Mahler Nyolcadik megszámlálhatatlan trombitája és harsonája. Jobban oda kell hát figyelni a pianissimókra. A dinamika úgyis fontosabb, mint a puszta hangerő. De egykettőre rájövök: hiába az okoskodás, mert dinamika sincs...

A III. felvonástól Álvarez helyett egy talán nem túl szép színű hangú, de hihetetlenül figyelemreméltó fiatalember énekelte Chénier szólamát. Bizonyos Jorge de León. Ahol fachkollégái kezdenek megpusztulni, ő ott ugrik be lubickolni.

Maisenberg nagy művész és nagy előadó. Még akkor is, ha ma már nem jön ki minden futam, ha nem bírja mindenütt erővel, amit elképzel, és kicsit belemagyarázósan adja elő a műveket. A koncert alapján úgy tűnik, elérte azt a kort, vagy mondjuk inkább: azt az állapotot, amikor az ember nem függ mások véleményétől.

Az estén pálcát ragadó Aleksandar Markovič karmester már az első ütemeknél a tudtunkra adta, nem nagyromantikus-szárnyaló víziót kíván átnyújtani interpretációjában, energiáit inkább a részletes kidolgozottságra és a precizitás keresésére és bemutatására összpontosítja.

Különös módon a Nemzeti Hangversenyterem majdnem tele volt, pedig kortárs mű esetén óvatosabb a közönség, most pedig csak az hangzott el, három, ráadásul egyetlen szerzőtől. Bár az újabb zenei irányzat sok engedményt tesz a hallgató felé, Widmann esetében nem így volt.

Az Alma Mater koncertsorozatba illeszkedő esemény alcímének - nyilván Mahler Első szimfóniájára utalva - az Ifjú Titánok régen és most alcímet adták. Ennek megfelelően a színpadon helyet foglaló ifjak csupa fiatalkori művet adtak elő.

Nem tudom, hogy a krónikák szerint meglehetősen visszahúzódó természetű Chopin mit szólt volna egy ilyen nagyszabású, protokolláris jellegű hangversenyhez, de annyi bizonyos: alaposan kitettek magukért az előadók és a szervezők, hogy minden szempontból emlékezetessé tegyék az évfordulós előadást.

Ahol a mérték erény (A Don Giovanni a MűPában a Fesztiválzenekarral)

Véget ért a Mozart/Da Ponte-trilógia a Fesztiválzenekar és Fischer Iván tolmácsolásában. A mérleg egyértelműen pozitív, még ha a Don Giovanni február végi előadásaival nem is sikerült felülmúlni az egy évvel ezelőtti lelkesítő Figaro házasságát.

Látható, hogy Kocsis Zoltán mint dirigens immár nagyon sok mindent a magáénak tudhat, ami esetleg 10 vagy 15 éve még hiányzott karmesteri eszköztárából, de azt hiszem, amit mostanra meg tud valósítani a zenekarral, az nem elsősorban ebből az idők során "felszedett" rutinból, hanem eredendő zeneiségéből táplálkozik.

Schubert Befejezetlenjével indult a délután. A szokásosnál kissé gyorsabb I. tétel, lírai második. Semmi újraértelmezés, egyénieskedés, egyszerűen egy szép előadás. A zárószám pedig Beethoven Ötödik szimfóniája volt. Itt is érződött, Levine teljesen "markában tartja" zenekarát, egy makulátlanul játszó, noha egyéni hangzással nem rendelkező együttest - de azért viszcerális hatású volt a III. tételben a tizenkét (!) nagybőgő uniszónója.

José Curáról tudtam, hogy képes egyik előadáson bűn rosszul énekelni, majd a következőn jelentős teljesítményt nyújtani. Azt viszont nem tudtam, hogy egy előadáson belül is képes ilyen szélsőségekre.

Immár évszázadok tapasztalata mutatja, hogy a remekműveknek olykor évtizedekre van szükségük, hogy a koncertlátogatók többsége befogadja őket. Lutosławski Gordonkaversenye negyven évvel születése után utat talált a budapesti közönség szívéhez. Gond nélkül illeszkedett korábbi korok remekeihez. Befogadtatott.

Idősebb úr ült mellettem, jegyét elejtette, nem vette észre. Felvettem, átadtam neki, megköszönte. Aztán a szünetben a sajtóponton találkoztunk, elkezdtünk beszélgetni. Mesélt a Met 1961-es Turandotjáról. Tudtam-e, kérdezte, hogy a kettősben Corelli a színpad elején állt, Nilsson leghátul, és mégis túlszárnyalta hangerőben kollégáját?

A Pozsonyi Nemzeti Színház operatársulata néhány évvel ezelőtt Donizetti Az ezred lánya című vígoperájával mutatkozott be dalszínházunkban. Produkciójuk kellemes emléket hagyott bennem, ezért is készültem örömmel mostani vendégjátékukra.

2007-ben indult az a koncertsorozat, mely a volt Osztrák-Magyar Monarchia immár az Európai Unióban összetartozó országainak vezető együtteseit mutatja be. Így a magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar évente vendégül látja a Cseh, a Szlovén, a Szlovák Filharmonikusokat és a most idelátogató osztrák Tonkünstler Zenekart is.

Úgy gondolom, hogy egy zeneműnek egyszeri elhangzás után is mély nyomokat kell hagynia a hallgatókban, és ezt az idei Mini-Fesztivál nyitóhangversenyén csak néhány szerzőnek sikerült elérnie. Legtöbbször maga az előadás is meggátolta a mű tökéletes érvényre jutását. Szerencsére másnapra a helyzet sokat javult.

Peskó Zoltán közreműködése – úgy érzem – egyelőre nem hozott drámai változást, de ettől függetlenül és minden zavaró apróság ellenére továbbra is bátran ajánlom a Pannon Filharmonikusokat. Hangversenyeiket biztosan mások is éppúgy élvezni fogják, ahogyan én élveztem ezt a koncertet

Pár éve bejelentette, hogy Boccanegraként búcsúzik a színpadtól. Megcsinálta, és immáron szó sincs búcsúról. Most Tamerlanót énekel Los Angelesben, jön Ulysses, meg egy világpremier. Sokszor elgondolkodom: mi viszi még mindig előre ezt az ember, mi az a drive, ami - hivatalosan hatvankilenc, sokak szerint hetvenvalahány évesen - újabb és újabb feladatok abszolválására hajtja?