Maisenberg nagy művész és nagy előadó. Még akkor is, ha ma már nem jön ki minden futam, ha nem bírja mindenütt erővel, amit elképzel, és kicsit belemagyarázósan adja elő a műveket. A koncert alapján úgy tűnik, elérte azt a kort, vagy mondjuk inkább: azt az állapotot, amikor az ember nem függ mások véleményétől.

Az estén pálcát ragadó Aleksandar Markovič karmester már az első ütemeknél a tudtunkra adta, nem nagyromantikus-szárnyaló víziót kíván átnyújtani interpretációjában, energiáit inkább a részletes kidolgozottságra és a precizitás keresésére és bemutatására összpontosítja.

Különös módon a Nemzeti Hangversenyterem majdnem tele volt, pedig kortárs mű esetén óvatosabb a közönség, most pedig csak az hangzott el, három, ráadásul egyetlen szerzőtől. Bár az újabb zenei irányzat sok engedményt tesz a hallgató felé, Widmann esetében nem így volt.

Az Alma Mater koncertsorozatba illeszkedő esemény alcímének - nyilván Mahler Első szimfóniájára utalva - az Ifjú Titánok régen és most alcímet adták. Ennek megfelelően a színpadon helyet foglaló ifjak csupa fiatalkori művet adtak elő.

Nem tudom, hogy a krónikák szerint meglehetősen visszahúzódó természetű Chopin mit szólt volna egy ilyen nagyszabású, protokolláris jellegű hangversenyhez, de annyi bizonyos: alaposan kitettek magukért az előadók és a szervezők, hogy minden szempontból emlékezetessé tegyék az évfordulós előadást.

Ahol a mérték erény (A Don Giovanni a MűPában a Fesztiválzenekarral)

Véget ért a Mozart/Da Ponte-trilógia a Fesztiválzenekar és Fischer Iván tolmácsolásában. A mérleg egyértelműen pozitív, még ha a Don Giovanni február végi előadásaival nem is sikerült felülmúlni az egy évvel ezelőtti lelkesítő Figaro házasságát.

Látható, hogy Kocsis Zoltán mint dirigens immár nagyon sok mindent a magáénak tudhat, ami esetleg 10 vagy 15 éve még hiányzott karmesteri eszköztárából, de azt hiszem, amit mostanra meg tud valósítani a zenekarral, az nem elsősorban ebből az idők során "felszedett" rutinból, hanem eredendő zeneiségéből táplálkozik.

Schubert Befejezetlenjével indult a délután. A szokásosnál kissé gyorsabb I. tétel, lírai második. Semmi újraértelmezés, egyénieskedés, egyszerűen egy szép előadás. A zárószám pedig Beethoven Ötödik szimfóniája volt. Itt is érződött, Levine teljesen "markában tartja" zenekarát, egy makulátlanul játszó, noha egyéni hangzással nem rendelkező együttest - de azért viszcerális hatású volt a III. tételben a tizenkét (!) nagybőgő uniszónója.

José Curáról tudtam, hogy képes egyik előadáson bűn rosszul énekelni, majd a következőn jelentős teljesítményt nyújtani. Azt viszont nem tudtam, hogy egy előadáson belül is képes ilyen szélsőségekre.

Immár évszázadok tapasztalata mutatja, hogy a remekműveknek olykor évtizedekre van szükségük, hogy a koncertlátogatók többsége befogadja őket. Lutosławski Gordonkaversenye negyven évvel születése után utat talált a budapesti közönség szívéhez. Gond nélkül illeszkedett korábbi korok remekeihez. Befogadtatott.

Idősebb úr ült mellettem, jegyét elejtette, nem vette észre. Felvettem, átadtam neki, megköszönte. Aztán a szünetben a sajtóponton találkoztunk, elkezdtünk beszélgetni. Mesélt a Met 1961-es Turandotjáról. Tudtam-e, kérdezte, hogy a kettősben Corelli a színpad elején állt, Nilsson leghátul, és mégis túlszárnyalta hangerőben kollégáját?

A Pozsonyi Nemzeti Színház operatársulata néhány évvel ezelőtt Donizetti Az ezred lánya című vígoperájával mutatkozott be dalszínházunkban. Produkciójuk kellemes emléket hagyott bennem, ezért is készültem örömmel mostani vendégjátékukra.

2007-ben indult az a koncertsorozat, mely a volt Osztrák-Magyar Monarchia immár az Európai Unióban összetartozó országainak vezető együtteseit mutatja be. Így a magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar évente vendégül látja a Cseh, a Szlovén, a Szlovák Filharmonikusokat és a most idelátogató osztrák Tonkünstler Zenekart is.

Úgy gondolom, hogy egy zeneműnek egyszeri elhangzás után is mély nyomokat kell hagynia a hallgatókban, és ezt az idei Mini-Fesztivál nyitóhangversenyén csak néhány szerzőnek sikerült elérnie. Legtöbbször maga az előadás is meggátolta a mű tökéletes érvényre jutását. Szerencsére másnapra a helyzet sokat javult.

Peskó Zoltán közreműködése – úgy érzem – egyelőre nem hozott drámai változást, de ettől függetlenül és minden zavaró apróság ellenére továbbra is bátran ajánlom a Pannon Filharmonikusokat. Hangversenyeiket biztosan mások is éppúgy élvezni fogják, ahogyan én élveztem ezt a koncertet

Pár éve bejelentette, hogy Boccanegraként búcsúzik a színpadtól. Megcsinálta, és immáron szó sincs búcsúról. Most Tamerlanót énekel Los Angelesben, jön Ulysses, meg egy világpremier. Sokszor elgondolkodom: mi viszi még mindig előre ezt az ember, mi az a drive, ami - hivatalosan hatvankilenc, sokak szerint hetvenvalahány évesen - újabb és újabb feladatok abszolválására hajtja?

Mozarti zene - prózai rendezéssel (A varázsfuvola a Vígszínházban)

Kíváncsi voltam, alkalmas-e az új játszóhely akusztikája dalművek előadására, és milyen lesz az ízig-vérig prózai színházi rendező első operai munkája. Nos, a rendezést akár Marton László kiapadhatatlan ötletparádéjának is nevezhetném.

Mise lesz? Nem lesz... (Az Ory grófja Szegeden)

Rossini valószínűleg azért vette félvállról a művet, mert bízott a muzsika erejében. Ebben van is valami, hiszen a látványos, mondhatni pazar zene többnyire elviszi az előadást. Anger Ferenc rendezése sziporkázó, bővérű komédiázás. De nem is lehetne másképp.

A léhaság útja Londonban

A Covent Gardenben futó darab rendezése keretbe illesztette a sztorit. Ez a keret a realitás volt, míg a darab jelentős részét kitevő "lezüllés" amolyan filmes forgatás hátterébe lett beillesztve. Az előadás zenei és színpadi megvalósítása a hely igényességéhez és híréhez méltó volt.

Volt itt minden, mi hiszékeny, gyermeki fülnek ingere, s mi az izgalmas és lapidáris történeteknek veleje és esszenciája: harcolás és összeveszés, tündérség és babona, csodamadár és bűbájos szerelmesek.