Akadnak furaságok. Andrei Serban felfogásában Anyegin kezdetben saját nemi identitásával sincs tisztában, legalábbis erre utalhat, hogy egy szál virággal simogatja Lenszkij hátsóját. És itt szó sincs párbajról – Anyegin lepuffantja barátját, aki pisztolyát sem emeli fel.

A szegedi Bohémélet másik fele

Egy opera második szereposztása óhatatlanul új szemszögből mutatja meg a művet, de most egészen új minden és mindenki, például Pasztircsák Polina, Boncsér Gergely és Geiger Lajos. Ja, és nem utolsó sorban, most láttuk a színpad jobb oldalát is!

Az elátkozott fáraólány meséje (Az Aida Debrecenben)

Az opera története megszokottan Aida és Radames tragédiájáról szól, a debreceniek új produkciója azonban – némileg a rendező szándékától függetlenül – inkább Amneris szomorú történetét mutatta be. Íme a példa arra, hogy egy kiemelkedő képességű előadó miképp tudja szinte "megfordítani" az eredeti cselekmény menetét.

Nem volt telt ház. Ám ha a hiányzóknak volt jegyük, akkor bánhatják, hogy nem jöttek el, akik pedig a szünetben távoztak, még inkább sajnálhatják, hogy nem hallgatták végig a Lahti Szimfonikus Zenekar hangversenyét.

"Miért nincs az ember sosem a győztes oldalon?" (Sári József: Napfogyatkozás) - II. rész

Mint a beszámoló első részében említettem, Sári (és a szövegíró Gutjahr) nem könnyítette meg a publikum számára a darab befogadását. Az opera ott szólt igazán nagyot, ahol a szöveg feszítettsége és az énekesek előadói felkészültsége egyaránt magas szintet ért el.

A feltámadás reményében búcsúzunk (Az utolsó koncert a Zeneakadémián)

Az ember reménykedik, de azért rossz érzés a közeli jó barátot, családtagot az orvosok kezére adni. Beviszem a kiírt időpontra, segítek beszerezni mindent, ami szükséges, de aztán hazaindulok, magára kell hagynom. Vajon mikor és milyen állapotban látom viszont?

"Miért nincs az ember sosem a győztes oldalon?" (Sári József: Napfogyatkozás) – I. rész

Sári József hosszú pályája során sokáig ódzkodott a vokális művektől, így szakmai berkekben már azzal is nagy meglepetést keltett, hogy egyáltalán operakomponálásra adta a fejét. A Koestler életét megcélzó alkotás a Sötétség délben szövegére épült, ám a német kiadás címét, a Napfogyatkozást viseli.

Az együttes játékának legfőbb ismérve – és bizonyos értelemben legfőbb erénye is –, mint általában az északi zenekaroknál: a fegyelmezettség és kontrolláltság, mely azonban magas szintű játéktudással párosul. Magyarul: mindent tudnak, ami a zenében tanulható.

Callashoz, Sutherlandhez, Caballéhoz szokott fülek, meglehet, könnyen találják a kelleténél „egy számmal kisebbnek” Gruberova hangi adottságait e fokozottan kényes és intenzív szerephez. De Gruberova azt teszi, amit a legtöbben vártunk tőle: saját képére formálja a figurát és annak materiális követelményeit, Gruberova-szereppé szabja át, valósággal új dimenziókat nyit meg az ezerszer hallott szólamban.

Amit ezen az estén hallhattunk, színtiszta érzelem volt. Az első hangtól az utolsóig. Természetesség, tökéletes hangszertudás, muzikalitás, de mindenekelőtt: érzelmek közvetítése. Persze a professzionális könnyedség és végtelen természetesség mögött Jordi Savall negyvenévnyi kutatómunkája, ki tudja hány ezer órányi gyakorlása, tehetsége és különleges személyisége rejlik.

A rendkívüli tolongásnak van más oka is, mint Beethoven és az NFZ. Amit az emberek a jó zenénél is jobban szeretnek, az a különleges "happening", a buli! Voltam koncerten, ahol az Eroicát játszották? Hogyne, sokszor, és bár jó a memóriám, nem is biztos, hogy emlékszem mindegyikre. Na de majd erre! Ezt emlegetni fogjuk...

Hans Graf az a fajta dirigens, aki szereti kijelölni a muzsikálás határait, hol lendületet ad, hol behúzza kissé a féket, de főbb jelzésein belül hagyja, hogy a muzsikusok úgy játsszanak, ahogy ezt az együttesben megszokták. Vendégkarmesterként alighanem ez a legüdvösebb alapállás e zenekar esetében.

Domingo, a dózse (A Simon Boccanegra Berlinben)

Megcsinálta. Megtette azt, közel a hetedik X-hez, amit évek óta tervezett, s amire nagyon sok ismerősöm – köztük zenészek is – azt mondták, mégsem fogja elénekelni. Elénekelte, s most nem egy zarzuela baritonszerepéről van szó, hanem Verdi egyik legnagyobb követelményeket támasztó hőséről, Simon Boccanegráról.

Láttunk egy fél Bohéméletet Szegeden

A Bohémélet a műfaj talán legszebbje. Ehhez képest nem láttam sokszor színpadon, de ez nem véletlen. Nyilván eleve kevesen merik műsorra tűzni, hiszen aki a zeneirodalom legismertebb, legtöbb asszociációt keltő, legtöbbször hivatkozott darabjaival próbálkozik, az vagy nagyon-nagyon keveset tud – vagy nagyon is sokat. Nem kétséges, hogy Pál Tamás rendezése melyik eset.

Észak- és Dél-Amerika, két kontinens, két hangverseny, két világ. Első este a Welser-Möst vezényelte Cleveland Orchestra koncertjét hallgattam meg. Két nappal később nem az előadóművészek, hanem a zenék érkeztek Amerikából, Párizs város reprezentatív zenekarának élén az észt dinasztia legifjabb (?) képviselője, Kristjan Järvi állt.

Utolsó bálozók (Az Álarcosbál a Kolozsvári Magyar Operától)

A Café Momus minden szerkesztője, szerzője, volt és leendő munkatársa jön nekem egy sörrel. Nem egy korsóval, egy hordónyival ezért. Egész keddi nap "azon gondolkodám", miféle szörnyű bűn, ősi vétek terheli a lelkemet, hogy nekem itt most ezt. Mindazonáltal az előadás megugrotta a jelenlegi magyar operajátszás átlagszínvonalát, és ez az esti penzum körüli korábbi dohogásomat előbb kíváncsisággá, később érdeklődéssé érlelte, mely a második felvonásra időnként az elismerésig élénkült.

A koncert a nagyhírű szereplőgárda ellenére viszonylag kis érdeklődés mellett zajlott. Ha az estéről nagyon röviden kellene véleményt alkotni, azt mondanám, egyfelől csalódottnak, másfelől szerencsésnek éreztem magam.

Bravó! Bravó! Bravó! Még nincs éjfél. Alig több mint egy órája ültek el a döbbenet és csodálat hangjai a Zeneakadémián, s a számítógép fölé görnyedve próbálom a megfejthetetlent megfejteni. Döbbenet és csodálat? Igen, több oldalról is.

„A legenda feltámad” – olvashattuk a műsorfüzetben a Philharmonia Hungarica koncertjéről. Ez azonban kissé félrevezető információnak bizonyult, ugyanis valójában a Telekom Szimfonikus Zenekar adott koncertet, kiegészülve néhány vendégmuzsikussal, akik valaha a legendás zenekar tagjai voltak.

Akik nem hallották, sajnálhatják, akik hallották, azok remélhetőleg sokáig emlékezni fognak arra az egységes, felszabadult muzsikálásra, mellyel a Szentpéterváriak olyan élethűen idézték fel az orosz romantika lenyűgöző korszakát.