Amit ezen az estén hallhattunk, színtiszta érzelem volt. Az első hangtól az utolsóig. Természetesség, tökéletes hangszertudás, muzikalitás, de mindenekelőtt: érzelmek közvetítése. Persze a professzionális könnyedség és végtelen természetesség mögött Jordi Savall negyvenévnyi kutatómunkája, ki tudja hány ezer órányi gyakorlása, tehetsége és különleges személyisége rejlik.

A rendkívüli tolongásnak van más oka is, mint Beethoven és az NFZ. Amit az emberek a jó zenénél is jobban szeretnek, az a különleges "happening", a buli! Voltam koncerten, ahol az Eroicát játszották? Hogyne, sokszor, és bár jó a memóriám, nem is biztos, hogy emlékszem mindegyikre. Na de majd erre! Ezt emlegetni fogjuk...

Hans Graf az a fajta dirigens, aki szereti kijelölni a muzsikálás határait, hol lendületet ad, hol behúzza kissé a féket, de főbb jelzésein belül hagyja, hogy a muzsikusok úgy játsszanak, ahogy ezt az együttesben megszokták. Vendégkarmesterként alighanem ez a legüdvösebb alapállás e zenekar esetében.

Domingo, a dózse (A Simon Boccanegra Berlinben)

Megcsinálta. Megtette azt, közel a hetedik X-hez, amit évek óta tervezett, s amire nagyon sok ismerősöm – köztük zenészek is – azt mondták, mégsem fogja elénekelni. Elénekelte, s most nem egy zarzuela baritonszerepéről van szó, hanem Verdi egyik legnagyobb követelményeket támasztó hőséről, Simon Boccanegráról.

Láttunk egy fél Bohéméletet Szegeden

A Bohémélet a műfaj talán legszebbje. Ehhez képest nem láttam sokszor színpadon, de ez nem véletlen. Nyilván eleve kevesen merik műsorra tűzni, hiszen aki a zeneirodalom legismertebb, legtöbb asszociációt keltő, legtöbbször hivatkozott darabjaival próbálkozik, az vagy nagyon-nagyon keveset tud – vagy nagyon is sokat. Nem kétséges, hogy Pál Tamás rendezése melyik eset.

Észak- és Dél-Amerika, két kontinens, két hangverseny, két világ. Első este a Welser-Möst vezényelte Cleveland Orchestra koncertjét hallgattam meg. Két nappal később nem az előadóművészek, hanem a zenék érkeztek Amerikából, Párizs város reprezentatív zenekarának élén az észt dinasztia legifjabb (?) képviselője, Kristjan Järvi állt.

Utolsó bálozók (Az Álarcosbál a Kolozsvári Magyar Operától)

A Café Momus minden szerkesztője, szerzője, volt és leendő munkatársa jön nekem egy sörrel. Nem egy korsóval, egy hordónyival ezért. Egész keddi nap "azon gondolkodám", miféle szörnyű bűn, ősi vétek terheli a lelkemet, hogy nekem itt most ezt. Mindazonáltal az előadás megugrotta a jelenlegi magyar operajátszás átlagszínvonalát, és ez az esti penzum körüli korábbi dohogásomat előbb kíváncsisággá, később érdeklődéssé érlelte, mely a második felvonásra időnként az elismerésig élénkült.

A koncert a nagyhírű szereplőgárda ellenére viszonylag kis érdeklődés mellett zajlott. Ha az estéről nagyon röviden kellene véleményt alkotni, azt mondanám, egyfelől csalódottnak, másfelől szerencsésnek éreztem magam.

Bravó! Bravó! Bravó! Még nincs éjfél. Alig több mint egy órája ültek el a döbbenet és csodálat hangjai a Zeneakadémián, s a számítógép fölé görnyedve próbálom a megfejthetetlent megfejteni. Döbbenet és csodálat? Igen, több oldalról is.

„A legenda feltámad” – olvashattuk a műsorfüzetben a Philharmonia Hungarica koncertjéről. Ez azonban kissé félrevezető információnak bizonyult, ugyanis valójában a Telekom Szimfonikus Zenekar adott koncertet, kiegészülve néhány vendégmuzsikussal, akik valaha a legendás zenekar tagjai voltak.

Akik nem hallották, sajnálhatják, akik hallották, azok remélhetőleg sokáig emlékezni fognak arra az egységes, felszabadult muzsikálásra, mellyel a Szentpéterváriak olyan élethűen idézték fel az orosz romantika lenyűgöző korszakát.

Miquèu (vagy Michel) Montanaro különleges figura, nemcsak azért mert okcitán-francia létére beszéli a nyelvünket is, hanem azért, amit mond, és ahogyan mondja, szóval és zenével. Kompozíciói egy kicsit mindenkit olyan vagabund világvándorrá varázsolnak, mint amilyen a szerző maga.

Hogy az alma mater zsúfolásig tele volt, nem csak diákokkal, hanem a magyar zenei élet prominens képviselőivel, azt jelentette, hogy ritka esemény kezdődik: egy kiforrott művészjelölt hivatalosan is művésszé válik.

A programot 4+1 címmel hirdették, nyilván arra célozva, hogy a négy ifjú magyar szerző után, kvázi ráadásként, egy kipróbált veterán szerző új művének magyarországi bemutatóját is megkaphatja, aki kibírja addig. Ráadásul ezúttal az ifjak diplomadarabjaiból szemelgettek, és hát – valljuk be – épeszű diák vizsgán nem kockáztat. Ilyen alkalomra tisztességes, a szakmai felkészültséget bizonyító kompozíciót kell előadni.

Kőrösi Csoma Sándor királysága (Csoma – opéra cinématique a MűPában)

Ahogy mondani szokás, a legjobb rendező az élet, hiszen egyetlen forgatókönyv sem tervezhette előre azt a rendkívüli hatást, amelyet a lét és nemlét mezsgyéjét megjáró, onnan visszatérő Törőcsik Mari tolmácsolásában előadott szöveg ereje okozott.

Maga mindent kétszer mond, kétszer mond? (Dupla Kékszakállú a MÁO-ban)

Az eredetileg remeknek tűnő ötlet, hogy egy este kétféleképpen vigyék színre Bartók operáját, legalább két ponton feneklett meg: a rendezői invenciók (enyhén szólva) korlátozott számán és az énekesek teljesítményén.

Kíváncsi vagyok rá, hogy Bruckner zenéje szervesebben jelen lesz-e a jövőben a zenekar életében, mint korábban, mindenesetre a szándék – és előrebocsátom: az előadás színvonala – nagyon határozott lépésnek tűnik.

Kocsis zongorázása élet- és tetterős, már-már azt mondanám: harsány; a hallgató sosem kételkedik benne, hogy mondanivalója van, s addig el nem emeli a kezét a billentyűk felől, míg ezt maradéktalanul nem közölte velünk. Nem vész el a részletekben, a nagyobb egységek érdeklik, a hangsúlyozás elvéthetetlenül pontos, a tagolás világos és erőteljes íveket húz.

Négy nap Prágában

Zeneileg erős Rusalka a Nemzeti Színházban; felhőtlen Sevillai, majd Turandot bombameglepetésekkel az Állami Operában; ráadásnak Eliahu Inbal debütálása a Cseh Filharmonikusok élén a Rudolfinumban.

A zenekar lassú reakcióidejéért nagymértékben felel az olasz származású karmester. Úgy tűnik, D’Agostino – együtteséhez hasonlóan – kissé nehézkes egyéniség. Számára a zenekar visszahúzása nem javítandó hiba, hanem természetes közege a muzsikálásnak.