Láttunk egy fél Bohéméletet Szegeden

A Bohémélet a műfaj talán legszebbje. Ehhez képest nem láttam sokszor színpadon, de ez nem véletlen. Nyilván eleve kevesen merik műsorra tűzni, hiszen aki a zeneirodalom legismertebb, legtöbb asszociációt keltő, legtöbbször hivatkozott darabjaival próbálkozik, az vagy nagyon-nagyon keveset tud – vagy nagyon is sokat. Nem kétséges, hogy Pál Tamás rendezése melyik eset.

Észak- és Dél-Amerika, két kontinens, két hangverseny, két világ. Első este a Welser-Möst vezényelte Cleveland Orchestra koncertjét hallgattam meg. Két nappal később nem az előadóművészek, hanem a zenék érkeztek Amerikából, Párizs város reprezentatív zenekarának élén az észt dinasztia legifjabb (?) képviselője, Kristjan Järvi állt.

Utolsó bálozók (Az Álarcosbál a Kolozsvári Magyar Operától)

A Café Momus minden szerkesztője, szerzője, volt és leendő munkatársa jön nekem egy sörrel. Nem egy korsóval, egy hordónyival ezért. Egész keddi nap "azon gondolkodám", miféle szörnyű bűn, ősi vétek terheli a lelkemet, hogy nekem itt most ezt. Mindazonáltal az előadás megugrotta a jelenlegi magyar operajátszás átlagszínvonalát, és ez az esti penzum körüli korábbi dohogásomat előbb kíváncsisággá, később érdeklődéssé érlelte, mely a második felvonásra időnként az elismerésig élénkült.

A koncert a nagyhírű szereplőgárda ellenére viszonylag kis érdeklődés mellett zajlott. Ha az estéről nagyon röviden kellene véleményt alkotni, azt mondanám, egyfelől csalódottnak, másfelől szerencsésnek éreztem magam.

Bravó! Bravó! Bravó! Még nincs éjfél. Alig több mint egy órája ültek el a döbbenet és csodálat hangjai a Zeneakadémián, s a számítógép fölé görnyedve próbálom a megfejthetetlent megfejteni. Döbbenet és csodálat? Igen, több oldalról is.

„A legenda feltámad” – olvashattuk a műsorfüzetben a Philharmonia Hungarica koncertjéről. Ez azonban kissé félrevezető információnak bizonyult, ugyanis valójában a Telekom Szimfonikus Zenekar adott koncertet, kiegészülve néhány vendégmuzsikussal, akik valaha a legendás zenekar tagjai voltak.

Akik nem hallották, sajnálhatják, akik hallották, azok remélhetőleg sokáig emlékezni fognak arra az egységes, felszabadult muzsikálásra, mellyel a Szentpéterváriak olyan élethűen idézték fel az orosz romantika lenyűgöző korszakát.

Miquèu (vagy Michel) Montanaro különleges figura, nemcsak azért mert okcitán-francia létére beszéli a nyelvünket is, hanem azért, amit mond, és ahogyan mondja, szóval és zenével. Kompozíciói egy kicsit mindenkit olyan vagabund világvándorrá varázsolnak, mint amilyen a szerző maga.

Hogy az alma mater zsúfolásig tele volt, nem csak diákokkal, hanem a magyar zenei élet prominens képviselőivel, azt jelentette, hogy ritka esemény kezdődik: egy kiforrott művészjelölt hivatalosan is művésszé válik.

A programot 4+1 címmel hirdették, nyilván arra célozva, hogy a négy ifjú magyar szerző után, kvázi ráadásként, egy kipróbált veterán szerző új művének magyarországi bemutatóját is megkaphatja, aki kibírja addig. Ráadásul ezúttal az ifjak diplomadarabjaiból szemelgettek, és hát – valljuk be – épeszű diák vizsgán nem kockáztat. Ilyen alkalomra tisztességes, a szakmai felkészültséget bizonyító kompozíciót kell előadni.

Kőrösi Csoma Sándor királysága (Csoma – opéra cinématique a MűPában)

Ahogy mondani szokás, a legjobb rendező az élet, hiszen egyetlen forgatókönyv sem tervezhette előre azt a rendkívüli hatást, amelyet a lét és nemlét mezsgyéjét megjáró, onnan visszatérő Törőcsik Mari tolmácsolásában előadott szöveg ereje okozott.

Maga mindent kétszer mond, kétszer mond? (Dupla Kékszakállú a MÁO-ban)

Az eredetileg remeknek tűnő ötlet, hogy egy este kétféleképpen vigyék színre Bartók operáját, legalább két ponton feneklett meg: a rendezői invenciók (enyhén szólva) korlátozott számán és az énekesek teljesítményén.

Kíváncsi vagyok rá, hogy Bruckner zenéje szervesebben jelen lesz-e a jövőben a zenekar életében, mint korábban, mindenesetre a szándék – és előrebocsátom: az előadás színvonala – nagyon határozott lépésnek tűnik.

Kocsis zongorázása élet- és tetterős, már-már azt mondanám: harsány; a hallgató sosem kételkedik benne, hogy mondanivalója van, s addig el nem emeli a kezét a billentyűk felől, míg ezt maradéktalanul nem közölte velünk. Nem vész el a részletekben, a nagyobb egységek érdeklik, a hangsúlyozás elvéthetetlenül pontos, a tagolás világos és erőteljes íveket húz.

Négy nap Prágában

Zeneileg erős Rusalka a Nemzeti Színházban; felhőtlen Sevillai, majd Turandot bombameglepetésekkel az Állami Operában; ráadásnak Eliahu Inbal debütálása a Cseh Filharmonikusok élén a Rudolfinumban.

A zenekar lassú reakcióidejéért nagymértékben felel az olasz származású karmester. Úgy tűnik, D’Agostino – együtteséhez hasonlóan – kissé nehézkes egyéniség. Számára a zenekar visszahúzása nem javítandó hiba, hanem természetes közege a muzsikálásnak.

Ha egy újonnan alakult kamarazenekar hivatalos bemutatkozásának alkalmából éppen Vivaldi agyonhasznált opusát választja, a leendő hallgatóban joggal merül fel a gondolat, hogy hátha azért, mert valamiféle eddig még nem hallott elképzelése van a műről, amit feltétlenül meg akar osztani közönségével. Más mentséget legalábbis nem igen tudok elképzelni.

Csináljunk operát (A kis kéményseprő a MÁO-ban)

Sok-sok ilyet kell csinálni! Talán a patinás Magyar Állami Operaházban, de mindenhol máshol is. Profikkal és amatőrökkel, énekesekkel és gyerekekkel, Britten zenéjével (vagy Steiner Béláéval), és persze másokéval.

Ismétlőkonczert (Az Operaház 1884. szeptember 27-i nyitóelőadásának műsora)

Nagy óhajtást kelté bennünk a nagy ünnep újdonász megköszöntése, mellyben a nagyközönség öröminek kedvére az egykorú Sugár út maga is változhatott nézőtérrül, befogadván a mindennemű szépségre éhezőket.

Határozottsága bizonyára önbizalmából, önbizalma alighanem tehetségéből fakad: Berezovszkij tud zongorázni. Aki ilyen tempónál is képes ennyire kiegyenlítetten, biztos kézzel játszani, arról nem is érdemes egyebet összehordani. Zongorázása mentes minden felesleges sallangtól, manírtól, szemfényvesztéstől.