Oroszok oroszul – az orosz muzsikáról (A Szentpéterváriak a MűPában)

2009. október 19.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Szentpétervári Filharmonikus Zenekar
George-Emmanuel Lazaridis – zongora
Vez.: Jurij Tyemirkanov

RIMSZKIJ-KORSZAKOV: Mese a láthatatlan Kityezs városáról – nyitány
RAHMANYINOV: 1. (fisz-moll) zongoraverseny
CSAJKOVSZKIJ: Hattyúk tava – részletek a balettzenéből

Még most is erősen él bennem a Szentpéterváriak tavalyi koncertje. Emlékszem, ahogy Heiner Lajos mellett ülve egyik ámulatból a másikba estem a zenekar lehengerlő minőségű és mennyiségű hangja hallatán. Különösen a vonósok szívbemarkoló, szlávos hangszíne érintett nagyon érzékenyen ebben az egészen tökéletes kivitelben.

Most is valami hasonlóra számítottam.
Az együttes igazi nagysága azonban éppen abban mutatkozott meg, hogy ezen a koncertjükön a műsorhoz, s méginkább a szólistához igazodva egészen máshogy játszottak, mint egy esztendővel ezelőtt.

Rimszkij-Korszakov terjedelmes című operájának nyúlfarknyi részlete nem éppen remekmű, de – mint utóbb kiderült – tökéletes felvezetése volt a Rahmanyinov-zongoraversenynek.
Ez a kezdő öt perc talán még nem volt lemezkész, mint a koncert többi része, de a minimális lötyögésen kívül nem nagyon tudnék más hibát felfedezni a produkcióban. Az viszont bizonyos, hogy a nyitány utolsó elhaló hangjait a világon talán egyetlen zenekar hegedűszólama sem tudná úgy megszólaltatni, ahogy Tyemirkanovék tették.
Talán egy délibábhoz, vagy esetleg az északi fényhez lehetne hasonlitani ezt a pianót. Ott van, de mihelyst elhalkul, már nem tudjuk, létezett-e, vagy csak a képzeletünk varázsolta fülünkbe ezeket az éteri frekvenciákat.

Rahmanyinov Első zongoraversenye tényleg nem olyan, mint a Második és a Harmadik. Kevésbé zajos, kevésbé mutatós, kevésbé melodikus. Van benne valami az impresszionisták rendkívül könnyed vonalvezetéséből. A szertelen futamok, s a többi versenyműéhez képest ritkább partitúra létrejöttében pedig bizonyára szerepet játszik a a szerző fiatal kora is.
Nem remekmű, de nagyon jó darab. Lazaridisnek pedig sokkal jobb választás volt, mint a két későbbi versenymű valamelyike.

A görög származású zongoraművész legfőbb értéke, hogy ugyanolyan pianót tud játszani ezen a sokak által gépisenek tartott hangszeren, mint az őt kísérő együttes.
„Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik...”, amikor elképesztően laza csuklómozdulataival éppen csak megérinti a billentyűket. Másik fantasztikus tulajdonsága Lazaridisnek, hogy fantasztikus pianóit jól kiaknázva teljesen új értelmezés szerint képes megfogalmazni a legismertebb darabot is.
Ami hiányzik, az egyértelműen a forte. A nagy, telt akkordok, a csontig hatoló hangmennyiség. Csak néhány helyen szerettünk volna a székbe süppedni a hangorkán következtében, de ezen az estén ez az egy élmény nem adatott meg a közönségnek.

A koncert második feléről egyszerűen nem lehet mit írni.
Tökéletes volt.
Bármit megmásítani benne: Isten ellen való vétek lenne.
Akik nem hallották, sajnálhatják, akik hallották, azok remélhetőleg sokáig emlékezni fognak arra az egységes, felszabadult muzsikálásra, mellyel a Szentpéterváriak olyan élethűen idézték fel az orosz romantika lenyűgöző korszakát.