Diplomakoncert, mindenki örömére (Várdai István diplomakoncertje)

2009. október 8.
Zeneakadémia

Várdai István – gordonka
Baráti Kristóf – hegedű
Győri Filharmonikus Zenekar
Vez.: Berkes Kálmán

DVOŘÁK: Két szláv tánc
h-moll gordonkaverseny, Op.104
BRAHMS: a-moll kettősverseny hegedűre és gordonkára, op.102
Két magyar tánc

Várdai István neve nem ismeretlen a magyar közönség előtt, hiszen több koncerten hallhatták az érdeklődők. Versenyeredményei és hangversenyei tükrében a Zeneakadémiát megtöltő közönség egy nagyszerű koncertre számított, melyet meg is kapott. Hogy az alma mater zsúfolásig tele volt, nem csak diákokkal, hanem a magyar zenei élet prominens képviselőivel (többek között Batta András rektor is kíváncsi volt a koncertre), azt jelentette, hogy ritka esemény kezdődik: egy kiforrott művészjelölt hivatalosan is művésszé válik.

Dvořák versenyműve az egyik legkedveltebb, legtöbbet játszott koncert a hangszer repertoárjából, mutatós, mégis érzelemdús. Hogy Várdai István hogyan játszotta a három tételt, arról csak a legpozitívabb szavakat lehet írni, a bevált fordulatok (mint például az első tétel vad, vonószőr-tépő megoldása) helyett markáns, azonban kifejező, drámai játékot hallottunk. A karakterek gazdagsága az első tételben, árnyaltsága a harmadikban tetszett a legjobban, itt a friss, kissé népies rondótéma ezer változatban jelent meg.

A cselló hangja – a hangszer hangtartománya miatt – nem mindig képes átívelni a zenekart, de Várdai István előadásában ez nem tűnt fel. Hangszerének hangja nemes, nagy volumenű, úgy, hogy közben nem zörög a húr a túl erőteljes vonókezelés miatt. Amilyen izgatottsággal, lámpalázzal ment a színpadra Várdai István, olyan felszabadultan köszönte meg a tapsot.

Ráadásként Bach C-dúr szvitjének Prelúdiumát játszotta a fiatal művész, nemesen, egyszerűen, de világos, értő formálással. Ugyanezt a tételt hallottam a Művészetek Palotájában néhány nappal korábban, akkor sem a zenei, sem a (könnyű) technikai megoldásokkal nem voltam kibékülve, a tónus sem kedvezett a hallgatóknak, pedig egy koncertteremben talán semmi nem szól olyan gyönyörűen, mint egy szál cselló.

Brahms a-moll kettősversenye – ahogy a szerző Clara Wiecknek írta – „mulatságos ötlet, jó tréfa”. Ha a zárótételt hallgatjuk, igazat kell adnunk a mesternek, a kromatikusan lefelé hajló dallam egyszerű ritmikája – bármilyen vonásnemet is használnak – rendkívül karakteres, játékos, a lassú tétel olvadékony, az első kissé nehézkes, hosszú, egyetlen szóval jellemezve: brahmsos. Várdai István partnere Baráti Kristóf volt, aki legalább olyan felszabadultan játszott, mint csellista társa. Kettejük összjátéka harmonikus, egymásra figyelő volt, különösen szépen szóltak az első tétel recitativószerű részei. A románcjellegű Andante elomló dallamai lélegzetelállító pillanatokat hoztak, Baráti Kristóf itt érezte magát igazán elemében. A záró Vivace non troppo elementáris játékossága lehetett volna több a hegedű részéről, különösen a harmadszor megjelenő témánál, a Kavakosz–Perényi-féle tavalyi koncert óta nekem az a frenetikus előadás a mérce.

Persze megint ráadás, most Várdai és Baráti duójában, tét nélkül, mindenkit elbűvöltek, aki csak jelen volt. Gyönyörű hangszínek, bensőséges játék, ördögi virtuozitás. A koncertet Brahms két Magyar tánca zárta, bevallom, a műsorszerkesztés tetszett, de ami megy íróasztal mellől, az nem mindig jó a gyakorlatban. Ha nem diplomakoncertről, és ilyen minőségűről van szó, maradok, de azt a hatást, amit gyakorolt az emberre Várdai István, nem akartam semmissé tenni, úgyhogy kimentem a teremből, sok más hallgatóval együtt.

A Győri Filharmonikus Zenekar olyan lelkes volt, mint a szólisták, egy-két bakitól eltekintve (a kürt hosszú eltévelyedése a Dvořák-versenyműben) jól játszottak Berkes Kálmán néha katonás mozdulatai alatt.