Maga mindent kétszer mond, kétszer mond? (Dupla Kékszakállú a MÁO-ban)

2009. október 11.
Magyar Állami Operaház

BARTÓK BÉLA: A kékszakállú herceg vára

A kékszakállú herceg – Szabó Bálint
Judit – Vizin Viktória
A Magyar Állami Operaház Zenekara
Vez.: Fischer Ádám

Fischer Ádám főzeneigazgató az előadás bevezetőjében a magyar operairodalom legnagyobb alkotásának nevezte a Kékszakállút, melyet a Magyar Operaháznak mindenkor kötelessége a korral változó formában műsorán tartani. Ezúttal Hartmut Schörghofer olvasatát tanulmányozhatjuk, esténként mindjárt kétszer is.

Schörghofer nem ismeretlen a magyar operarajongók számára, a Művészetek Palotájában zajló Wagner Fesztiválon az idén már második éve találkozhattunk az általa rendezett komplett és érdekes Ringgel. Bár a tetralógiánál a rendezői koncepció erős kezdést követően lassan kiengedett, s az Istenek alkonya esetében helyenként már vontatottá, nehézkessé vált, a produkció ennek ellenére igen magas színvonalon valósította meg Wagner elképzeléseit. Az osztrák rendező amúgy díszlettervezőként kezdte a szakmát, s mostanában kezd – éppen Fischer hathatós támogatása következtében – teljes energiával az operarendezés felé fordulni.

A Ringben Schörghofer elsősorban a technikai újdonságként ható, rendkívül variábilis díszletrendszerével nyert csatát, a színészvezetése nem tért el jelentősen a hagyományos teátrumok produkcióitól (eltekintve a félszcenírozottságból fakadó koncertszerűség-érzéstől, de ez akkor inkább jótékonyan segíttette az előadást).
A Kékszakállú-előadás(ok) előtti fő kérdés számomra elsősorban az volt, hogyan oldja meg a rendező az opera két hőse közötti belső feszültség színi megjelenítését. Ugyanis amíg a Ring sztorijai leginkább (bár nem kizárólagosan) a cselekvésre épülnek, addig Bartók (és Balázs Béla) remekművében egyáltalán nincs semmilyen valós történés. A címben szereplő vár pedig a Kékszakállú, avagy – ha más olvasatban gondolkodunk – Judit lelke.

Nos, ezzel Schörghofer nem bíbelődött szemernyit sem. A fő díszletelem hat darab hatalmas, a MűPából jól ismert technikájú, számítógép által vezérelt üvegfal, mely néha átlátszik, néha nem, néha kivetítődik rajta valami, néha nem, egyszer tükör, máskor meg nem. A variálhatóságból adódóan folyosók és terek jönnek létre, falak és szobák képződnek és tűnnek el. Kékszakállú és hitvese föl s alá járkálnak, nagyjából a negyedik ajtóig kihasználva a lehetséges változatok mindegyikét. Ezt követően a rendezői megoldások kezdik ismételgetni önmagukat. Nemcsak a darab folytatásában, hanem a szünet utáni teljes második előadásban.

Az eredetileg remeknek tűnő ötlet, hogy egy este alatt kétszer, kétféleképpen vigyék színre Bartók operáját, ebben az előadásban legalább két ponton feneklett meg. Elsőnek a rendezői invenciók (enyhén szólva) korlátozott számában. Schörghofer megközelítése az elsőre részben a vaskosan kezdeményező, a másodikban pedig a vaskosan impotens Kékszakállúra épített. Judit az első félidőben egy rebbenő virágszál, a másodjára pedig leginkább ÁVH-s domina. Lélek nyista, ne is keressük.

Igen ám, de Bartók nem két operát komponált, csak egyet. Amikor Kékszakállú azt kérdezi, némi gúnnyal, hogy „Megállsz Judit, mennél vissza?”, az nem igazán értelmezhető a sarokba szorított férfi nyöszörgéseként – elsősorban azért, mert a komponista a dallam lejtésébe azt a bizonyos gúnyt is vaskosan belerejtette. És ez így megy az este folyamán mindvégig, a zene időről időre harsányan felülírja a rendezői szándékot, minduntalan kínos visszakozásra késztetve azt.

A rendezőt a mélyebb rétegek tehát nem érintették meg, így minden idők legkorszerűbb technikai feltételeivel az elmúlt évtizedek egyik legkonzervatívabb Kékszakállúját hozta létre, még a (mostanság) sokat szidott Mikó Andrást is űberelve. A korszerű díszlet pedig csak egy szimpla és üres, de színes meséskönyv. Az első félidőben például a könnyek tava egyetlen hatalmas vetített szemgolyó, amibe – mintha tóba dobnánk kavicsot – belehullámzik valami. Szép, szép, de minek is?

A duplikált előadás másodszor az énekeseken bukik meg. Tapasztalat: ha egy előadó valamiért ismétlésre kényszerül (mondjuk nagy sikerrel énekelt egy népszerű áriát), nem jellemző, hogy második alkalommal jelentősen másképp adja azt elő. Talán csak a legeslegnagyobbak képesek erre, de ők sem olyan gyakran. Ennek pedig leginkább élettani okai vannak. Egy énekesnek „beül a torkába” a szerep, s jelentős eltérések nehezen várhatók el tőle.

Esetünkben Szabó Bálint alig érzékelhető különbséget tudott csak a két Kékszakállú között fölmutatni, pedig az eltérő rendezői instrukciókat láthatóan becsülettel végrehajtotta. Juditként Vizin Viktória jóval többre jutott nála, de bizonyos frázisokat ő is csak egyféleképpen tudott megjeleníteni. Ebből (és a rendezői invenciótlanságból) adódóan az előadás nem hozta meg az eredetileg kitűzött kettős olvasat érzését, inkább csak Karinthy Frigyes „maga mindent kétszer mond, kétszer mond” poénját juttatja eszünkbe.

Az ígéretes nemzetközi karriert befutó fiatal erdélyi basszista némileg csalódást keltett. A homogén hang szárazon kopogott (mindkétszer), s a rendkívül kemény hangadás ellenére rendszeresen elnyomta a zenekar. De míg Szabó esetében a szólam amúgy adekvátnak tűnt, Vizin Viktóriánál egyértelműen regisztrálhatjuk a szereposztási tévedést. A tehetséges könnyű mezzoszoprán számára már Carmen szólama is határesetnek tűnt (de még a határon innen), viszont Judit az övénél fényévekkel súlyosabb hangot igényel(ne). Vizin a szólam legfrekventáltabb részeit (az ötödik és hatodik ajtó után) csak csúnyán kiabálva tudja abszolválni. Az énekesnő helyében a leszerződött sorozat után legalább egy évtizedre jó mélyre elásnám a Kékszakállú kottáját, már csak azért is, hogy egy évtized múlva még mindig énekművésznek mondhassa magát.

Az eddigiekhez képest ellentmondásnak tűnhet, de rögzíteném azt is, hogy a két énekes a produkció létrehozása során láthatóan hatalmas munkát végzett. Viszont a miértre nincs igazi jó válasz, mert a létrejött előadás ebben a most látott formában öncélúnak tűnik.

Az ötletgazda Fischer Ádám, akit – vélhetően – a téves szereposztás is terhel, karmesterként nem segítette nagyon énekeseit. A súlyosabb jeleneteknél ráeresztette a tomboló zenekart a szólistákra, ezt nem menti, hogy olykor szép színeket is kikavart az Operaház együtteséből.

Mindent egybevetve: a Magyar Állami Operaház a Kékszakállú legújabb bemutatójával teljesítette ugyan a bevezetőben leírt főzeneigazgatói óhajt, a korral változó formát – de csak mennyiségi szinten.

(Fotó: Fábián Évi)