Kőrösi Csoma Sándor királysága (Csoma – opéra cinématique a MűPában)

2009. október 7.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Csoma – opéra cinématique

Előadó: Szemző Cinematic Music Company
Mesélő: Törőcsik Mari
Zene: Szemző Tibor
Szöveg: Sári László
Operatőr: Szaladják István
Rajz: Roskó Gábor

Szinte napra pontosan egy éve lett volna eredetileg a mű bemutatója a MűPában, azonban Törőcsik Mari betegsége miatt nem kerülhetett rá sor. A szerzők döntése alapján a bemutatót a művésznő gyógyulásától tették függővé, aki október 7-én ezzel a szereppel tért vissza a színpadra a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.
Mi, akik a részesei voltunk az eseménynek, hálásak lehetünk a döntésért, mert mindenki számára világossá vált, Törőcsik Mari az előadás főszereplője volt, nélküle nem ugyanebben az élményben lett volna részünk.

Talán furcsának tűnhet, hogy egy olyan operánál, ahol a vizualitás kiemelkedő szerepet játszik, nem az utóbbiakkal, hanem a prózával kezdem, de számomra egyértelműen Sári László gyönyörű szövegei jelenítették meg legjobban Kőrösi Csoma Sándor alakját. Csoma ma is nagyon fontos, nemcsak Háromszékben, vagy „Erdélyországban”, ahol a mese szerint királynak várják haza még ma is egyesek, hanem minden magyar számára, hiszen valami olyat testesít meg, amire büszkék lehetünk, ami biztatást, hitet adhat. Nagyon kevés ilyen alakja van a magyar történelemnek, szinte nem is lehet valóságos alak, aki egy nyolc évig tartó út során elgyalogolt Tibetig, közben a magával vitt tizenhárom nyelvhez megtanult még hetet, sivatagokon, 4000 méteres hágókon, lavinákon jutott keresztül, hogy megismerje és megismertesse azt a bölcsességet, amelyet a lámakolostorok könyvtáraiban őriztek. Ezért lehetett hiteles a népmesei indítás, a Sári László által „rekonstruált” kedélyes vagy hősies kalandoktól szinte észrevétlenül jutottunk el az élet értelmén gondolkodó filozófiáig, Csoma munkásságának esszenciájáig.

Először csak elhittük, ahogy egy mesehősről szokás, hogy Kőrösi Csoma túltáncolta a balkáni kalmár tíz napig tartó lakodalmán az egész vendégsereget, néhány mondatával megszelídítette az afrikaiakat elpusztítással fenyegető szörnyű fekete sárkányt (tehát neki köszönhetően élnek ma is szerecsenek), de amikor a bagdadi kalifa és a perzsa császár közti fenyegető háborút sikerült néhány bölcs mondattal megszüntetnie, tanúi lettünk a valódi tudás megszerzésének. Ennek drámai csúcspontja volt a fizikailag is a világ tetejére feljutó, ott megpihenő vándor, a folyamatosan megismerést kereső elme és a tündérpillangó párbeszéde az időről, az elmúlásról és a ránk szabott feladatokról.

Ahogy mondani szokás, a legjobb rendező az élet, hiszen egyetlen forgatókönyv sem tervezhette előre azt a rendkívüli hatást, amelyet a lét és nemlét mezsgyéjét megjáró, onnan visszatérő Törőcsik Mari tolmácsolásában előadott szöveg ereje okozott. Mélységek nyíltak meg előttünk, éreztük, ahogyan a mesélő maga is nagy utakat járt be, és most a tudást átadja nekünk. Megértettük, megéreztük, miért tisztelik megvilágosodottként, azaz bódhiszattvaként Kőrösi Csomát a buddhista országokban.

A folytatásban a dráma íve a szimmetria törvénye szerint visszatért a kiindulási ponthoz, igaz, hogy egy magasabb szintre helyezve azt. Közben végig sikerült megőriznie az egyensúlyt a bölcselet és a mese között. Sári László nem esett abba a hibába, hogy részletesen ismertesse a tibetológia tudományát megalapozó Kőrösi Csoma teljes munkásságát, pedig biztosan nagy volt a csábítás. Helyette visszakanyarodott a népmesei hanghoz, így lett a tibeti–angol szótár létrehozása Csoma régi barátjának, az angol királynak szánt gesztus, egyben az opera gondosan felépített és megkomponált szövegívének lezárása, majd következett a visszatérés a háromszéki királyváró hangulathoz.

Bocsánatot kell kérnem azért, hogy ilyen sokat foglalkoztam a szöveggel, de úgy érzem, ezzel tudom igazán érzékeltetni, milyen felépítettséget hiányoltam a zenében és a filmben. Számomra ezek az elemek sokkal inkább Szemző Tiborról szóltak, mint Csomáról. Az egymás mellé helyezett, egymástól elkülönülő zenei részek – amelyet a zenészek összehangoltan, mintaszerű pontossággal játszottak és énekeltek – néhol aláfestették az utazás egyes állomásait, délszláv, vagy indiai dallamok szólaltak meg, máshol a nyugati hagyományokat állították szembe a keletivel: gregorián felelt a színpadon a filmvászonról felhangzó buddhista mantrára, másutt pedig a repetitív zene érzékeltette az utazás monotóniáját. Mindehhez szürkített-barnított, vagy divatos műszóval élve „antikolt”, alulexponálttá, szemcséssé tett képek peregtek, mint egy album lapjai. A Csomát és történetét megelevenítő színes rajzokhoz, amelyek a középkorúakat vagy annál idősebbeket gyermekkorukat idéző diafilmekre emlékeztették, kortárszenei és jazz-elemek társultak. A filmes és zenei részek jórészt megmaradtak a felkészült, érdeklődő, de kívülről figyelő utazó asszociációinak a szintjén. Az elmélyülést, a felszínen nem látható rétegek megmutatását hiányoltam mind a zenében, mind a filmben.

Nagyon hatásos, akár nézőbarát elemnek nevezhetném a film részeiként elhangzó, legalább tizennégyféle, a Csoma által beszélt, vagy az általa bejárt területek nyelvén megszólaló szövegek beépítését a műbe. Minthogy ezek a nyelvek legtöbbünk számára érthetetlenek, gondolatátviteli funkciójuktól megfosztva zenei elemekké váltak, segítették a racionális, megértésre törekvő nézői hozzáállást nagyon gyorsan szemlélődővé, kicsit buddhistává változtatni, ezzel is ráhangolva mindenkit a látottak teljesebb befogadására.

Tudom, hogy az előadás alapjául szolgáló, DVD-n is megjelent Az élet vendége – Csoma legendárium című film, amely öt évvel ezelőtt, Kőrösi Csoma születésének 220. évfordulójára készült, nagy sikert aratott. Több filmszemlén díjat nyert, illetve 2006-ban a magyar kritikusok díját is ezért ítélték oda Szemző Tibornak (ezekről bővebben is lehet olvasni a www.csomafilm.hu oldalon), én azonban egyszerű nézőként úgy éreztem, hogy a Csoma-opera bemutatóján – annak minden jó, sőt kiemelkedő részét elismerve – némi hiányérzetem maradt.

(Fotó: Csibi Szilvia / Forrás: Müpa)