Kánkán helyett (MÁV Zenekar / Mozart, Bruckner)

2009. október 6.
Budapesti Operettszínház

MÁV Szimfonikus Zenekar
Ránki Dezső – zongora
Vez.: Kollár Imre

MOZART: A-dúr zongoraverseny, K. 414
A-dúr zongoraverseny, K. 488
BRUCKNER: VII. szimfónia

A Zeneakadémia, és vele együtt az otthonosság melegét sokunk számára régóta jelentő nagyterem nemsokára bezárja kapuit, hogy mintegy két esztendő múltán jelentősen megújulva és technikailag is megerősödve ismét a zenei élet rendelkezésére állhasson. Ez a tényező minden bizonnyal egyenes ágon hozható összefüggésbe azzal, hogy a MÁV Szimfonikus Zenekar egy teljes bérletsorozatát, jelesül az Erdélyi Miklósról elnevezett széria minden egyes hangversenyét az Operettszínházba költöztette. Várjunk még az ítélettel, hogy e kényszerű döntés kellőképpen bölcsnek bizonyul-e; számomra az előjelek ebből a szempontból nem túlságosan biztatóak, de ezt nem az előadóknak, sokkal inkább a terem nem létező akusztikájának rovom fel. Madárcsicsergés és távoli békabrekegés romantikus kísérete mellett természetesnek vesszük, ha az elhaló hangokat semmiféle utózengése nem követi, de egy szép színházteremben engem ez felettébb zavar. Lehetséges persze, hogy azok közé tartozom, akiket az agyonmanipulált és túlságosan is szépen visszhangzó lemezfelvételek már réges-rég elrontottak. Ennek ellenére hazafelé tartva kissé bosszúsan el is határoztam, hogy legközelebb meglátogatok egy operett- vagy musical-előadást is (ilyet még úgysem tettem sosem), megtapasztalandó, ezek miképp érvényesülnek ebben az auditív vákuumban.

Ahogy az előtéri beszélgetés foszlányokból kihallottam, a publikum tagjai közt voltak néhányan, akik az ezt megelőző napon a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben jártak, és ha már így tettek, akkor számukra adott volt a lehetőség, hogy azon melegében összehasonlító elemzésnek vessék alá Ránki Dezső játékát a K. 414-es Mozart-zongorakoncert apropóján. A korábbi hangversenyen Kocsis Zoltán az NFZ-vel adta elő ugyanezt a darabot (az eseményről szintén olvasható recenzió lapunkban). A közönség e beavatott tagjainak el-elcsípett szavai Kocsis határozottságáról szóltak, és ahogy várni lehetett, Ránki most más előadói vérmérséklettel nyúlt a darabhoz. Játéka olyan, mintha az általa megszólaltatott zene nem magából a darab hangjaiból állna, hanem azok elmeséléséből, körülírásából. Nyoma sincs benne a manapság divatos újraértelmezési irányzatnak, vagy tendenciának, mely kényszeredetten valami újat szeretne felmutatni Mozartból, olyasmit, amit eleddig sosem vettünk észre, vagy ami soha nem is volt benne a zenéjében.

Az érettebb K.488-as, szintén A-dúr hangnemű versenymű előadása is arra volt bizonyság, hogy aki Ránki Dezső koncertjeire látogat, az nem egy modern, formabontó szeánsz, hanem egy kandalló melegítette otthon hangulatára vált jegyet. Ne legyen félreértés, játéka friss, ahol kell mozgalmas, és főképp sokszínű, ám az előadás egésze így is az örök értékek iránti tiszteletről, nem pedig azok új fénybe öltöztetéséről, modernségük szándékolt felmutatásáról tesz tanúbizonyságot. A művészt kísérő MÁV Zenekar, nemrég kinevezett vezető karmesterük, Kollár Imre vezetésével nagyon jó benyomást tett a Mozart-zongoraversenyek kíséretében, és nem csak ahhoz képest, ahogy legutóbb, márciusban hallottam őket játszani – igaz, akkor vendég dirigens irányítása alatt.

A zenekar igazi tesztje nyilván a második részre maradt. A hangverseny mai léptékkel mérve hosszú programjának zárószámaként Kollár Imre Bruckner-szimfóniát választott. Kíváncsi vagyok rá, hogy az osztrák mester zenéje szervesebben jelen lesz-e a jövőben a zenekar életében, mint korábban, mindenesetre a szándék – és előrebocsátom: az előadás színvonala – nagyon határozott lépésnek tűnik. Azon együttesek, akik ritkán, vagy csak elvétve játsszák Bruckner zenéjét, ha mégis megteszik, akkor általában a Negyedik, vagy a Hetedik szimfóniát veszik elő. Ezúttal az utóbbit hallhattuk, figyelemreméltó összeszedettséggel, koncentrációval. Úgy tűnik, Kollár nem az a forradalmi hevületű karmester, akinek mozdulatai, gesztusai pillanatról pillanatra követik a zene hullámzásait. Alapos okunk van feltételezni, hogy ő inkább a próbákba fektetett munkában hisz, hogy aztán a koncerten Richard Strauss-i nyugalommal mutasson határozott keretet a zenekarnak.

A mű puszta megszólaltatásánál jóval többre is futotta; az első tétel kódája, és az azt megelőző lírai szakasz árulkodik erről legfényesebben. Az akkor nagyon fiatal, még zeneakadémista dirigenst nem sokkal a számára közönségdíjat hozó karmesterverseny után láttam először a Zeneakadémián, Schumann IV. szimfóniáját vezényelni. Már ott is feltűnt, hogy Kollár kedveli a dús, mély tónusú zenekari hangzást, és bár akkor haragudtam rá ezért a Schumann-mű tekintetében, most ennek az előadásnak ez direkte előnyére vált. Különösen a mélyvonósok, ezen belül is a csellószólam kimunkált selymessége volt figyelemreméltó, és összességében a rézfúvóskar is szépen teljesített. Egyedül a rendkívül kényes piano szólók okoztak némi problémát a rezeknek, de több kritika nemigen érheti a zenekar teljesítményét.

Ami az interpretációt illeti, nem állom meg, hogy ne ejtsek szót azon hiányérzetemről, mely az előadás befejezésével kapcsolatban alakult ki bennem. Ahogy az első tétel lezárása szinte tökéletesre sikeredett, úgy a – Bruckner szimfóniáinak legtöbbjéhez híven itt is az elsővel rokon –zárótétel, és így a mű egészének lezárása kissé sutának, elsietettnek tűnt. Megjegyzem, sokkal, de sokkal jobb így, mintha fordítva lett volna, és egy gyönge előadás végére biggyesztettek volna hatásos befejezést.

Még rövid az az idő, melyet az új zenei vezető és a zenekar együtt töltött, de az nagyon jól látható, hogy Kollár Imre roppant eltökéltnek tűnik. Induljunk ki ebből, és várjunk türelemmel, a remények legalábbis szépek lehetnek.