A feltámadás elmaradt (A Philharmonia Hungarica koncertje)

2009. október 17.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Philharmonia Hungarica
Ágoston András – hegedű
Vez.: Vásáry Tamás

KODÁLY: Galántai táncok
HAYDN: C-dúr hegedűverseny
BEETHOVEN: V. szimfónia, Op.67

A Philharmonia Hungarica 1956 után alakult meg Németországban. Tagjai külföldre kényszerült magyar zenészek voltak, s fennállásuk alatt dirigálta őket többek között például Doráti Antal és Yehudi Menuhin is. A rendszerváltás után az együttes feloszlott, a tagok más zenekarokhoz szerződtek. A Biennále nevet viselő, külhoni magyarok kulturális fesztiválja adta az apropót a nagyhírű zenekar újraélesztéséhez.

„A legenda feltámad” – olvashattuk a Biennále műsorfüzetében a Philharmonia Hungarica koncertjéről. Ez azonban kissé félrevezető információnak bizonyult, hiszen a régi tagok közül mára már nagyon kevesen maradtak aktív zenészek. A szóban forgó estén valójában a Telekom Szimfonikus Zenekar adott koncertet, kiegészülve néhány vendégmuzsikussal, akik valaha a legendás zenekar tagjai voltak.

Szintén félrevezető volt kissé a Művészetek Palotájának honlapja, ahol még a koncert napján is kétféle programmal hirdették az eseményt. Az egyik variációban Kodály Galántai táncok című darabja, míg a másikban a szerző Páva variációk című műve szerepelt.

Megvallom, a koncert kezdetéig drukkoltam, hogy a Galántai táncok legyen a befutó, szerencsére nem hiába. Bár Kodály alkotása ezen az estén nem szólalt meg különösebben nagy hatással, a tempóválasztás is óvatos volt néhány helyen, az igen szép szólóknak (különösen a klarinétot emelném ki) és a lendületes tuttiknak hála mégis öröm volt meghallgatni.

Haydn hegedűversenye volt talán az est legkevésbé sikerült része. Ágoston András hegedűhangja erőtlennek bizonyult ahhoz, hogy betöltse a termet, pedig a kamaraegyüttesre apasztott zenekar már szinte valóban egy szál szőrrel játszott. A szólista egyébként muzikálisan, kifejezően hegedült, sajnos mégsem volt eléggé meggyőző.

Szünet után nehézkesen indult Beethoven szimfóniája, kevés mondanivalóval, kissé energiátlanul hömpölyögtek a jól ismert taktusok. A tempó is túl lassú volt, s az együttes két oldala sem szólt maradéktalanul együtt. Ez utóbbi probléma egyébként sajnos az egész estére jellemző volt. Zenekar és dirigens nem tűnt igazán összeszokottnak. Vásáry Tamás ugyan a tőle megszokott szimpatikus lelkesedéssel irányított, de mindabból az elképesztő energiából, amit a vezénylésbe fektetett, sajnos csak kevés vált hallhatóvá.

A második tétel kissé szétesett, nem volt igazi karaktere, a harmadik mélyvonós indulása pedig elkeserített a pontatlanságával, határozatlanságával. A mélyvonósok, különösen a nagybőgők egyébként az egész szimfóniában meglepően sok hamis hangot hallattak. Leginkább még a záró tétel állt össze, mintha végre egymásra talált volna zenekar és karmester.

Azt hiszem, a szimfónia kezdetével Vásáry Tamás is elégedetlen lehetett, mivel ráadásként újrajátszatta az egész első tételt. A gyorsabb tempóválasztás összeszedettebbé, pergőbbé, izgalmasabbá tette a zenét. A koncert legsikerültebb pillanatai voltak ezek.