Nézze el a kedves Olvasó, hogy a Magyar Szimfonikus Körkép január 17-i előadásáról, a Debreceni Filharmonikus Zenekar és a Debreceni Kodály Kórus koncertjéről némileg pamfletszerűen olvashat az alábbiakban.

Az egyetlen, láthatatlan, ábrázolhatatlan és elénekelhetetlen örökkévaló (A kiegészített Mózes és Áron bemutatója)

Hogy milyen lesz a harmadik felvonás utóélete, avagy lesz-e egyáltalán, nem tudom. Abban vagyok rendíthetetlenül biztos, hogy az a figyelem, az az elszántság és elmélyültség, amit Kocsis erre a műre áldozott tanulás és komponálás közben, az egész előadásban – tehát az első két felvonásban is – triplán kamatozott.

Egyvalamit le kell szögezni még az elején: akár tetszett valakinek a produkció, akár nem, Takács-Nagy Gábor személye, tevékenysége még a szokásosnál is jobban jelet, nyomot hagyott a hangverseny szinte minden egyes pillanatán.

Nagyon-nagyon komolyan ajánlom, hogy a komolyzene barátai tekintsék ezt az eseményt Mekkájuknak. Életében legalább egyszer mindenkinek ki kellene próbálnia, milyen így kezdeni egy évet.

"Senki sem az, aki" (Offenbach Kékszakálla Debrecenben)

A Csokonai Színházban a szezon kezdetén bemutatták Offenbach zseniális, maró humorú operaparódiáját, a Kékszakállt. Szabó Máté korszerű rendezése egy sosemvolt világba visz el, de mégis mindenki megtalálhatja benne saját ismerőseit, barátait, üzletfeleit.

Félelem és tartózkodás nélkül (NFZ - Missa Solemnis)

Tudjuk, hogy a Nemzeti Énekkar nagyon jó együttes, de ezt most lehengerlő és meggyőző módon, tulajdonképpen egyfajta kinyilatkoztatásként bizonyították. Nem hiszem, hogy aznap bárki jobb lehetett volna náluk.

Egy kollegina azt mondta a koncert után, hogy Reich már réges-rég mindent megírt, amiért szeretjük. Korábban talán vitatkoztam volna vele, de az UMZE műsora – és valamelyest az előadás – kifogta a szelet a vitorlámból.

Akadnak furaságok. Andrei Serban felfogásában Anyegin kezdetben saját nemi identitásával sincs tisztában, legalábbis erre utalhat, hogy egy szál virággal simogatja Lenszkij hátsóját. És itt szó sincs párbajról – Anyegin lepuffantja barátját, aki pisztolyát sem emeli fel.

A szegedi Bohémélet másik fele

Egy opera második szereposztása óhatatlanul új szemszögből mutatja meg a művet, de most egészen új minden és mindenki, például Pasztircsák Polina, Boncsér Gergely és Geiger Lajos. Ja, és nem utolsó sorban, most láttuk a színpad jobb oldalát is!

Az elátkozott fáraólány meséje (Az Aida Debrecenben)

Az opera története megszokottan Aida és Radames tragédiájáról szól, a debreceniek új produkciója azonban – némileg a rendező szándékától függetlenül – inkább Amneris szomorú történetét mutatta be. Íme a példa arra, hogy egy kiemelkedő képességű előadó miképp tudja szinte "megfordítani" az eredeti cselekmény menetét.

Nem volt telt ház. Ám ha a hiányzóknak volt jegyük, akkor bánhatják, hogy nem jöttek el, akik pedig a szünetben távoztak, még inkább sajnálhatják, hogy nem hallgatták végig a Lahti Szimfonikus Zenekar hangversenyét.

"Miért nincs az ember sosem a győztes oldalon?" (Sári József: Napfogyatkozás) - II. rész

Mint a beszámoló első részében említettem, Sári (és a szövegíró Gutjahr) nem könnyítette meg a publikum számára a darab befogadását. Az opera ott szólt igazán nagyot, ahol a szöveg feszítettsége és az énekesek előadói felkészültsége egyaránt magas szintet ért el.

A feltámadás reményében búcsúzunk (Az utolsó koncert a Zeneakadémián)

Az ember reménykedik, de azért rossz érzés a közeli jó barátot, családtagot az orvosok kezére adni. Beviszem a kiírt időpontra, segítek beszerezni mindent, ami szükséges, de aztán hazaindulok, magára kell hagynom. Vajon mikor és milyen állapotban látom viszont?

"Miért nincs az ember sosem a győztes oldalon?" (Sári József: Napfogyatkozás) – I. rész

Sári József hosszú pályája során sokáig ódzkodott a vokális művektől, így szakmai berkekben már azzal is nagy meglepetést keltett, hogy egyáltalán operakomponálásra adta a fejét. A Koestler életét megcélzó alkotás a Sötétség délben szövegére épült, ám a német kiadás címét, a Napfogyatkozást viseli.

Az együttes játékának legfőbb ismérve – és bizonyos értelemben legfőbb erénye is –, mint általában az északi zenekaroknál: a fegyelmezettség és kontrolláltság, mely azonban magas szintű játéktudással párosul. Magyarul: mindent tudnak, ami a zenében tanulható.

Callashoz, Sutherlandhez, Caballéhoz szokott fülek, meglehet, könnyen találják a kelleténél „egy számmal kisebbnek” Gruberova hangi adottságait e fokozottan kényes és intenzív szerephez. De Gruberova azt teszi, amit a legtöbben vártunk tőle: saját képére formálja a figurát és annak materiális követelményeit, Gruberova-szereppé szabja át, valósággal új dimenziókat nyit meg az ezerszer hallott szólamban.

Amit ezen az estén hallhattunk, színtiszta érzelem volt. Az első hangtól az utolsóig. Természetesség, tökéletes hangszertudás, muzikalitás, de mindenekelőtt: érzelmek közvetítése. Persze a professzionális könnyedség és végtelen természetesség mögött Jordi Savall negyvenévnyi kutatómunkája, ki tudja hány ezer órányi gyakorlása, tehetsége és különleges személyisége rejlik.

A rendkívüli tolongásnak van más oka is, mint Beethoven és az NFZ. Amit az emberek a jó zenénél is jobban szeretnek, az a különleges "happening", a buli! Voltam koncerten, ahol az Eroicát játszották? Hogyne, sokszor, és bár jó a memóriám, nem is biztos, hogy emlékszem mindegyikre. Na de majd erre! Ezt emlegetni fogjuk...

Hans Graf az a fajta dirigens, aki szereti kijelölni a muzsikálás határait, hol lendületet ad, hol behúzza kissé a féket, de főbb jelzésein belül hagyja, hogy a muzsikusok úgy játsszanak, ahogy ezt az együttesben megszokták. Vendégkarmesterként alighanem ez a legüdvösebb alapállás e zenekar esetében.

Domingo, a dózse (A Simon Boccanegra Berlinben)

Megcsinálta. Megtette azt, közel a hetedik X-hez, amit évek óta tervezett, s amire nagyon sok ismerősöm – köztük zenészek is – azt mondták, mégsem fogja elénekelni. Elénekelte, s most nem egy zarzuela baritonszerepéről van szó, hanem Verdi egyik legnagyobb követelményeket támasztó hőséről, Simon Boccanegráról.