Mozarti zene - prózai rendezéssel (A varázsfuvola a Vígszínházban)

2010. január 20.
Vígszínház

MOZART: A varázsfuvola

Brickner Szabolcs, Wierdl Eszter, Szvétek László, Lőrincz Judit, Szegedi Csaba, Kriszta Kinga, Kiss Tivadar, Kováts Kolos, Wittinger Gertrúd, Várhelyi Éva, Bakos Kornélia
A Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara
Vez.: Kovács János

Díszlet: Michael Levine
Jelmez: Benedek Mari
Rend.: Marton László

Hónapra pontosan negyvenhárom éve A varázsfuvola volt első operaélményem. Halványan dereng, általános iskolai osztálytársaimmal a harmadik emeleti kakasülőn próbáltunk azonos hullámhosszra kerülni az örökbecsű zenével - több-kevesebb sikerrel. Két dolog elevenedik meg most előttem: balomon kedvenc osztálytársnőm ült, akit a bájos kettős után szívem szerint azonnal elneveztem volna Papagenának, a másik pedig maga a mókás kedvű madarász, aki második felvonásbeli áriája alatt felszabadultan bolondozott a színpadon a gyerekközönség legnagyobb örömére.

Igen, az eltelt évtizedek során voltak kedvenc Papagenóim. A felejthetetlen Bende Zsolt, Melis György és Radnay György. Egyszer, valamikor a 70-es években, a Staatsoperben, Georg Tichy bűvölt el természetes játékával, a későbbiek során Gáti István, majd a Tháliában Horváth Ádám produkcióját őriztem meg emlékezetemben. Természetesen voltak bájos Papagenáim is: Kalmár Magda, Ötvös Csilla, Csengery Adrienne (lemezen), legutóbb Puja Andrea. Szívesen emlékszem Győriványi 1994-es operaházi és 2005-ös MűPa-beli (utóbbiból kitűnő lemezfelvétel is készült), valamint Medveczky Ádám Thália-beli dirigálására. Gyermek- és kamaszkorom ausztriai nyaralásai során rádión keresztül többször hallgathattam a salzburgi közvetítéseket, az egyik után szinte azonnal egy teljesen másik Varázsfuvolát "csíptem el" a Kossuth Rádióban. S hogy teljes legyen a kép, a számos lemezfelvétel közül Peter Schreirer Taminóját, Karl Böhm vezénylését emelném ki. Ágay Karola Éj királynője és Székely Mihály Sarastrója minden művész számára etalon kell, hogy legyen.

Ilyen előzmények után okkal mondhatom, hogy Mozart 1791-ben keletkezett, utolsó előtti dalműve az egyik kedvencem. A csodálatos zenét egyszerűen nem lehet megunni, már az első taktusok után megszűnik a külvilág létezni, sodródom a cselekménnyel, örömömet lelem benne.

Éppen ezért készültem nagy várakozással az Operaház vígszínházi vendégjátékára. Kíváncsi voltam, alkalmas-e az új játszóhely akusztikája dalművek előadására, és milyen lesz az ízig-vérig prózai színházi rendező első operai munkája.

Nos, a rendezést akár Marton László kiapadhatatlan ötletparádéjának is nevezhetném.
Egy-két példa a teljesség igénye nélkül.

A bevezető képben az ifjú Tamino modernkori szobáját látjuk, egy élére állított hatalmas, mintás szőnyeggel, tanulóasztallal, azon egy laptop. Középen egy kórházi ágyhoz hasonló fekvőalkalmatosság, melyen takaróval alaposan bebugyolálva a herceg mélyen alszik. Nem mese-, hanem nagyon is életszerű kép. Ám a folytatás már az erotika álomvilágába kalauzolja a nézőt, a velük együtt nem kis számban lévő gyerekkel együtt. A szülők értékrendjétől függ, hogyan dolgozzák fel csemetéik ezeket a pillanatokat. Tudniillik az Éj királynőjének három udvarhölgye zsongja körbe az ágyat, olyan mozdulatokkal, hogy férfi legyen a talpán, aki tud uralkodni az ösztönei felett. S hogy még fokozzuk is a látványképet, az egyik hölgy kacér ruházata látcső nélkül is bepillantást enged telt nőiességének bizonyos lényegi részeire. Prózai színházban ez elmegy, de meseoperában, éppen a kamaszkort még el nem érő generációra való tekintettel enyhén szólva túlzás. Mindenesetre Brickner Szabolcs állta a sarat.

Jelen századunkra utal, hogy Pamina fényképe mobiltelefonra érkezik, de, hogy miként lehet egy ilyen kép láttán szerelemre gyulladni és szívhez szóló áriát énekelni, bizony fogas kérdés...

Érdekes Monostatos motorosruhája, Sarastro öltönye, a papok fekete csuhája, és korántsem félelmet keltő az Éj királynőjének jelmeze. Telitalálat viszont Papageno öltözete és az elsőre még százévesnek látszó, egészségileg teljesen leamortizálódott Papagena az ápolatlan hajával, a "vasorrúbábásan" rikácsoló rekedtes hangjával és a visszafiatalodását szolgáló infúziós állvánnyal. Aranyos, de talán nem a történethez illő a focidresszben, futball-labdával szaladgáló és bölcs tanácsokat osztogató három gyermek.

Látványos, pergő az előadás, köszönhetően a gyors és ötletes színváltásoknak is.
Örömmel hallgattam Brickner Szabolcsot (Tamino). Megkockáztatom, talán Réti József óta nem volt ilyen gyönyörű hangú lírai tenorunk. Tónusa meleg fényű, minden regiszterében kiegyenlített, jó technikájú. Átélten énekel, csak a figura megjelenítésében éreztem kicsit bizonytalannak, nem igazán volt harcias az Öreg pappal (Kováts Kolos) vívott szópárbajában, s talán az öröme sem volt teljesen felszabadult a Paminával való végleges egymásra találásakor.

Wierdl Eszter rettegő Pamina volt, aki a próbatételek során csak követte szerelmét, de a győzni akarás, hogy a helyes úton sikerrel végighaladjanak, kevésbé érezhető rajta. A gyönyörű hang fakóbban szólt az általam látott előadáson.

Az öltönyös Sarastro (Szvétek László) olyan, mint egy gyermekéért felelősséget érző, döntésein töprengő lelkiismeretes apa. Ugyanakkor megvan benne az a humánum és méltóság, mely néhány évvel ezelőtt Gvardián-alakítását jellemezte a debreceniek A végzet hatalma-előadásának fővárosi vendégjátékán. Kiváló hangi adottságai jól érvényesültek áriáiban és jeleneteiben. Zengő szép basszusa nyeresége az előadásnak.

Papageno és Papagena szeretnivaló kettősét Szegedi Csaba és Kriszta Kinga adta. A fiatal bariton mackós termetével, mókás arcjátékával hozza a figurát, de hangilag kevesebbnek tűnt, mint a Sevillaiban. Mégis, üde színfoltja a produkciónak. Papagena megformálója hús-vér teremtés, bájos, játékos, meglátni és megszeretni a madarász számára egy pillanat is elég volt. Hangja angyali, fényesen csengő, meleg tónusú. Tessék mondani, hol rejtegették eddig a tehetséges művésznőt?

Az Éj királynőjeként Lőrincz Judit dalszínházi debütálásának tanúi lehettünk. A fiatal művésznő képzett hang, de éppen koránál fogva megelőzte a szerep. Tisztán, szépen énekel, a hangtörő koloratúrákat is bírja, de technikailag még bizonytalan. Különös fejtartással próbálja megjeleníteni gonoszságát, gyűlöletét, de ez még csak póz, és nem életszerű megoldás.

Kiss Tivadar kiváló jellemábrázolással megmutatta, hogy Monostatos testénél csak a lelke és a jelleme feketébb. A fiatal művész természetesen mozgott a színpadon, hangilag azonban még fejlődnie kell.
A három udvarhölgy (Wittinger Gertrúd, Várhelyi Éva és Bakos Kornélia) kacér jelenléte olykor zenén kívüli gondolatokat ébreszthetett a nézőben.

A díszlettervező Michael Levine kiváló munkát végzett, Benedek Mari egy-két jelmeze talán nem a darabhoz illő.
Amikor Kovács János áll a pulpituson, biztosak lehetünk a kiváló zenei megszólaltatásban. A dirigens minden részletre gondosan ügyelve biztos kézben tartotta az előadást. Arról már nem ő tehet, hogy a Vígszínház akusztikai adottságai miatt tompábban szólt a zenekar, a vonósok éteri hangzása, egységes játéka így is élmény volt. Az énekkar szokott magas színvonalán teljesített.
Élményt kaptam, de azért kételyek is maradtak bennem az előadás után.