Ódák Naphoz, Holdhoz (A Helsinki Filharmonikusok hangversenye)

2009. november 27.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Helsinki Filharmonikus Zenekar
Jean-Yves Thibaudet (zongora)
Vez.: John Storgårds

NIELSEN: Helios-nyitány, Op.17
LISZT: A-dúr zongoraverseny
BRAHMS: IV. (e-moll) szimfónia, Op.98

Bármennyire is fényt sugárzó égitestek idézetét-igézetét hordozta ez a péntek esti szimfonikus hangverseny, mégsem nevezném felvillanyozónak. Pedig szükségünk volna a napvilágra, nagyon is, hisz Budapest népe vagy egy hónapja nem láthatta az éltető Napot a november végi zord idő felhős borújától. De hogy éppen északról érkezzenek a fény hozói, legalábbis gyanút keltő; Helsinkiben bizonyosan még ennyi napsugár se jut ilyentájt az ott élőknek, hisz a nap jelentős részében éjszakai sötét borul a városra és jobb sorsra érdemes lakóira.

A finn főváros első számú zenekara, a Helsinki Filharmonikusok előbb egy spanyolországi, majd a hónap végén nyúlfarknyi, Budapestet és Bécset érintő déli túrával próbálták a novemberi napot előcsalni: Carl Nielsen mifelénk ismeretlen Helios-nyitányával kezdték koncertjüket. Egy itáliai utazás emlékét őrzi ez a mintegy tízperces zenedarab, az Égei-tenger feletti pírban felkelő és lenyugvó Nap látványának állít mérsékelten eredeti hangzó emléket.
A zenekar képességeiről ez az előadás még keveset árul el, a vonóskar bíztató jeleket mutat, a fafúvósokat említeni nincs miért, de például a kürtök már feltűnően nehezen találnak magukra. A nyitány összességében kiegyensúlyozottan szól ugyan, de nehezen képzelem, hogyan lesz ebből mutatós Brahms-szimfónia egy óra múltával. Az együttes túlzottan is visszafogottnak tűnt, mintha a dirigáló John Storgårds szándékoltan húzná vissza a zenészeket egy szigorral fegyelmezett játék felé. Minden pontosan, óraműszerűen kiszámított – mondhatnánk: ahogy a csillag megy az égen.

Szerencsénkre olyan szólistával érkeztek a helsinkiek, akit már jól ismerhetünk: a francia pianista, Jean-Yves Thibaudet több ízben is járt már nálunk, s mindannyiszor dörgő taps és irigylendő siker kíséretében távozhatott.

Magam is szép emlékeket őrzök két évvel ezelőtti koncertjéről, mikoris történetesen Liszt Ferenc A-dúr zongoraversenyével lépett fel a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben - ahogyan most is.
Thibaudet alighanem korunk egyik legjelentősebb zongoraművésze, játéka úgy képes érvényesíteni akár Saint-Saëns, Debussy, Chopin vagy éppen Liszt zongoratechnikájának minden finomságát, hogy végig tartalommal tudja megtölteni azt – s erre manapság nem sokan képesek. Kiválóan felkészült művész a francia, technikája megfellebbezhetetlen, s ezenközben zongorahangja erőteljes, billentése mégis érzékeny marad, „dallamrajzai” hol játékosan könnyedek, hol romantikusan érzelemdúsak, melyek ugyanakkor gátat is szabnak az oktalan túlzásoknak, elnagyolt gesztusoknak. Liszt versenyműve színekben és érzelmekben gazdagon szólalt meg a keze alatt még akkor is, ha a zenekari „aláfestés” ebben nem mindig akart partnere lenni, s gyakran csak a pontos, de tolakodni sosem kívánó kíséret szerepére hagyatkozott. (Thibaudet ráadásszáma, egy gyönyörűen megformált Brahms-intermezzo így szerencsés esetben ideális előhang lehetett volna a szimfóniához.)

A szünet után megszólaló Brahms e-moll szimfónia jó lehetőséget kínált, hogy mind a zenekart, mind zeneigazgatójukat jobban megismerhessük, netán megítélhessük. Az együttes játékának legfőbb ismérve – és bizonyos értelemben legfőbb erénye is –, mint általában az északi zenekaroknál: a fegyelmezettség és kontrolláltság, mely azonban magas szintű játéktudással párosul. Magyarul: mindent tudnak, ami a zenében tanulható.
Hallható, hogy dinamikában, tempóban, játékintenzitásban egy jól betanult rendhez ragaszkodnak a zenészek, ahol a játékszenvedély, a romantikus dallamok hullámzása egy lefojtott, pontosan behatárolt energiamezőn mozog, s ahol a rubatók szabadsága alig érvényesül, mert mindent a hűvös, józan kiszámítottság ural. A körvonalak élesek, a tartalom szűkös.

Ha egy középszerű, szerény képességű zenekart hallanék így játszani, értékelném erőfeszítéseiket a pontosság és világos játék terén. De a Helsinki Filharmonikus Zenekar valamelyest jobb annál, mintsem egy hirtelen mozdulattal „közepesnek” ítélhessük. Sőt, kimondottan izgalmasnak hat, ahogy a szimfónia lendülete rendre meg-megtorpan, s áldoz a szelíd áttetszőség, a tiszta vonalvezetés és a mérnöki precizitás oltárán. (Már amikor sikerül, hiszen az első tételben a kürtösök ott folytatták áldatlan tevékenységüket, ahol a Helios-nyitányban abbahagyták.)
Karmesterük, John Storgårds még csupán tavaly óta dolgozik főállásban a zenekarnál, de az összhang dirigens és együttese között így is példásnak tetszik. A zenekar tudja, mit vár tőlük Storgårds, s a karmester is érzi, mit követelhet meg a zenészeitől. Kölcsönösen ismerik egymás korlátait, munkamódszerét, zenéhez való hozzáállását, s ekként is cselekednek. Ez, meglehet, nem kevés, de nem is elég. A Brahms-szimfónia így a Nielsen-darab fényárját nem, legfeljebb annak Holdra vetülő, sápadt és hideg visszfényét vetítette elénk.