Csillogó fogaskerekek (A Concerto Budapest a Szimfonikus Körkép nyitóhangversenyén)

2010. január 11. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Magyar Szimfonikus Körkép

Concerto Budapest
Várjon Dénes (zongora)
Vez.: Takács-Nagy Gábor

BRAHMS: d-moll zongoraverseny, Op.15 Nr.1
KURTÁG: Új üzenetek zenekarra, Op.34a
BRAHMS: II. szimfónia, Op.73

Takács-Nagy Gábor 2001 óta dirigál, el kell mondanom azonban, hogy még sosem láttam őt a karmesteri pulpituson. Talán megbocsátható, hogy ezen az estén a legpregnánsabb élményt maga az a tény jelentette, hogy figyelhettem őt "muzsikálni". Merthogy egyvalamit le kell szögezni még az elején: akár tetszett valakinek a produkció, akár nem, az ő személye, tevékenysége még a szokásosnál is jobban jelet, nyomot hagyott a hangverseny szinte minden egyes pillanatán. Tegyük hozzá gyorsan, hogy a jelenlévőknek nagyon is kedvére való volt az előadás; rég hallottam ekkora ovációt hagyományos esti hangversenyen, melyen hazai előadók működtek közre.

A d-moll koncert zenekari szerepe nagyon markáns, ráadásul kevés versenymű kezdődik ilyen súlyos és drámai ütemekkel. Hamar kiderült, hogy Takács-Nagy az a fajta karmester, aki minden egyes zenei pillanatban a lehető legkoncentráltabban jelen kíván lenni, minden hangot megformál, beint, mozdulatai mindenkor dinamikát, irányt mutatnak. Nála nem fordulhat elő a zene folyamatainak lezser ütemezése. Egész közel hajol a zenéhez, és akár egy szobrász, formálja, gyúrja, megdolgozza az anyagot. Olyasféle élményt nyújt ezzel, mint amikor a vasút szerelmese nem egy magas hídról néz alá a pályaudvar kusza síntengerére, amin távoli vonatkígyók kanyarognak, akár egy terepasztalon, hanem megáll a peron szélén, és egész közelről figyeli, ahogy az orra előtt bedöcög a szerelvény. Érzékeli a hatalmas vaskerekeken megcsillanó fényt, hallja a vonat semmihez sem hasonlítható gördülési zaját, látja, ahogy a türelmetlen utasok jó előre kinyitják a kocsik ajtajait.

Valahogy ekképp történt, hogy Brahms versenyműve egész közel került hozzánk, s az előadás teleobjektívje valóban karnyújtásnyi távolságban mutatta meg a darab minden részletét. Valahol félúton eszembe jutott, hogy jó lenne most egy kicsit magasabbra emelkedni, hogy jobban rálássunk arra, ami az orrunk előtt történik, ám mikor kiderült, hogy Várjon Dénes tökéletesen alkalmazkodik a zenekari szólam erőteljességéhez, közvetlenségéhez, inkább hagytam magam feloldódni ebben az előadói felfogásban. A gyakorlatban ugyanis az történt, hogy a hangszercsoportok rendkívül színgazdagon, erőteljesen, már-már kontrasztosan szóltak, Takács-Nagy nem volt rest a timpanik petárdáit a végsőkig kihasználni, a rézfúvók energiáit féktelenül nekiereszteni. Közben hosszú karjaival, pálcát nélkülöző, anyagformáló ujjaival egy pillanatra sem szűnt meg értelmet adni az előtóduló zenei anyagnak. Várjon pedig erőteljes, sötét zongorahangján, meggyőző technikával és energiával adta hozzá mindehhez a szólószólamot, és bizonyára illene őt még inkább előtérbe helyeznem, mert megérdemelné. De annyira együtt élt a mű két pólusa, és annyira egyként funkcionált, hogy leginkább ezt kell kiemelnem.

Kurtág György szünet után megszólalt, hét kis tételből álló zenekari művére, illetve annak előadására sem mondhatok mást, a karmester térben legalább is közel hozta a publikumhoz e kortárs ópuszt. A mű megszólalása előtt Takács-Nagy egyébként néhány "keresetlen" szóban arra intette a jelenlévőket, hogy ne ijedjenek meg, és főként ne próbáljanak értelmet keresni, magyarázatot találni azokban a hangokban, melyeket Kurtág darabja zeneművé formál. Mint megtudtuk, a kilencvenes években keletkezett mű egyes részleteit nemrégiben átdolgozta a szerző, tehát ebben a formában hazai ősbemutatóról beszélhetünk. Minden tételnek személyes, sőt személyekhez köthető tematikai alapja van, ezeket fűzi csokorba a szerző. (Megjegyzendő, hogy az Üzenetek zenekarra, tehát e mű elődje is felcsendül a későbbiekben a Győri Filharmonikusok előadásában.) Egy helyütt - konkrétan a legterjedelmesebb, 4. tételben - a hegedűszólam a hangfogóval, illetve a hangszer áthangolásával egészen különleges vonóseffektust vonultat fel. Amit tehát a hallgató befogadhat, az a zenekar színeit, regisztereit rendkívül izgalmasan kiaknázó változatos hangvarázs. Lehelet, indulat, tobzódás, kicsengés, sóhaj. Mindehhez remekül illik Takács-Nagy részletek iránt való éber fogékonysága.

Brahms II. szimfóniája korábban sosem hozott különösképp lázba, ezt bevallhatom, azt hiszem a többi hármat sokkal jobban kedvelem. Túlzás lenne olyasmit állítani, hogy mostantól aztán...! De annyi elmondható, hogy a fentebb vázolt előadói megközelítés jól működött ennél a műnél is. Felerősítette a darabban rejlő tónusokat, színeket, úgy érzem, a zenekari hangzás élénk tömbszerűsége kimondottan jó színben tüntette fel az egyébként nagyon is népszerű szimfóniát.
Hazafelé sétálván azon tűnődtem, tudom-e valamiképp értékelni, besorolni mindazt, amit hallottam a mű előadásakor. A Finale bátor tempóválasztása, a harmadik tétel szolid táncának és gyors futamainak üdítő kontrasztja jutott eszembe, a nyitótétel haydni ihletésű énekének különösen érzékeny megszólaltatása, és az, hogy egészében véve a Concerto Budapest igen figyelemreméltóan muzsikált.

Aztán rájöttem, hogy interpretációról, előadói koncepcióról nehezen tudnék bármit is mondani, mert ahhoz valamiképp rá kellene látnom valahonnan távolabbról mindarra, ami történt. Ítélkezzék hát mindenki maga, és legyen bátran szubjektív. Én is ezt teszem: lehet, hogy a koncert általános mércével mérve semmi igazán különöset nem nyújtott, olyasmit, amit technikailag, előadói felkészültségben ne tudna más zenekar is produkálni, de azt hiszem, különösebb kifogás sem érheti a ház elejét. Ellenben az a perspektíva, pontosabban annak hiánya, mely meghatározta a művekhez való viszonyunkat, és az ebből fakadó új és különös élmények majdhogynem revelációként hatottam rám. Meglehet, hogy ez csupán a csillagok éppen aktuális állásának köszönhető, de az is elképzelhető, hogy az én figyelmem koncentrált túlságosan is a karmester mozdulataira, és az ennek nyomán keletkező zenei pillanatokra. Mindenesetre így esett, és én nagyon örülök ennek.