Csak vesztesek vannak (Az Anyegin Prágában)

2009. november 27.
Prága
Nemzeti Színház
CSAJKOVSZKIJ: Anyegin

Sokat vártam Andrei Serban rendezésétől.
Máig élénken él bennem a Bécsi Állami Operaház 1993. decemberi Hoffmann meséi-premierje, Serban szürrealisztikus, szinte kafkai látomása. Ott és akkor értettem meg, mily nagy alkotás ez az Offenbach-darab – persze az énekesek (Domingo, Dessay, Terfel) is jelentősen hozzájárultak ehhez.
Most nem ért hasonló intenzív élmény.

A díszlet (Adriana Grand) fő eleme a színpad hátulján lévő három ajtó, tükrökkel, ez egészül ki a báli jelenetben egy játékteremmel, ahol aztán a párbaj is lezajlik, vagy Gremin palotájának elegáns, hosszú asztalával.

Grand jegyzi a kosztümöket is – napjaink ruhatára (Larináék kertjében a lányok egy része narancssárga munkaruhában szedi az avart...). Serban azonban nem következetes – ha a cselekményt napjainkba helyezi, Tatjánának stílszerűen laptopon kellett volna levelét megírnia.

Akadnak furaságok. Serban felfogásában Anyegin kezdetben saját nemi identitásával sincs tisztában, legalábbis erre utalhat, hogy egy szál virággal simogatja Lenszkij hátsóját.
És itt szó sincs párbajról – Anyegin lepuffantja barátját, aki pisztolyát sem emeli fel.
Az utolsó képben az ajtókon keresztben szalagos ragasztás. Senki sem menekülhet, a színen lévő halott Lenszkij éppúgy, mint Olga, vagy Gremin.
Tatjána szenvedélyesen megcsókolja Anyegint, majd kirohan, hogy pár másodperc után visszafusson. Késő, Anyegin pisztolya eldördül, a férfi holtan esik a nő lába elé.
Szóval, Serban nem tudta azt az élményt „hozni”, mint a bécsi Hoffmann kapcsán.

Az előadás zeneileg is csak közepes volt.
A címszerepben Roman Janál – csak abban bízok, amit művelt, az indiszpozíció volt, és nem karrierje közeledik a végéhez – kezdetben csak bántóan öblösített, az utolsó jelenet viszont inkább kiabálásnak, semmint éneklésnek volt nevezhető.

A lengyel Wioletta Chodowicz (Tatjána) hangszíne mezzóba hajló, megjelenése nem előnyös.
Aleš Briscein (Lenszkij) tenorja túl könnyű a szerephez (na persze, pár hónapja a Metben Beczala kényeztetett el a szólamban).
A legjobb teljesítményt – vokálisan és színészileg egyaránt – Hannah Esther Minutillo (Olga) nyújtotta.
Miloslav Podskalský (Gremin) pedig sajnos azt példázta, végérvényesen kihalt a Reizen, Mikhailov, Pirogov típusú basszushang.

John Fiore dirigált, ő legalább nem volt olyan holtunalmas, mint pár hónapja New Yorkban Belohlávek, de a Národni zenekara mattul, fénytelenül szólt.

Idén márciusban volt a bemutató, a 11. előadást láttam – nem vágyok nagyon arra, hogy ismét megnézzem.