A nyúlon túl (Macujev, Boldoczki és az LFKZ a Tavaszi Fesztiválon)

A programmal való kirakós játéknak ezúttal nagyon is volt értelme: a koncert zárásaként időzíteni a Sosztakovics-koncertet jó döntésnek bizonyult volna akkor is, ha más szólistával hallhatjuk a művet, most azonban, hogy Gyenyisz Macujev szólaltatta meg azt, úgy hiszem, így kellett lennie.

Törökkori történet a szerb háborúban (Erkel: Brankovics György)

Ha egy délvidéki zsoldossereg története elevenedne meg a dalműben, akár még hitelesnek is vélhetnénk a megjelenítést. De hogy a Hunyadiak korában játszódó történet miért idézte meg a rendezőben a tragikus szerb háború emlékét a múlt század utolsó évtizedéből, arra nem tudok magyarázatot találni.

A Florilegium egyedi összeállítású kis kamaraegyüttes. A legfontosabb benyomás velük kapcsolatban, hogy az egyéniségek ereje dominál, mikor muzsikálnak. Együttzenélésük persze harmonikus, egységes és roppant muzikális, összhangzásuk pedig rendkívül selymes, már-már simogató.

Hagyományos és/vagy új? (A Bánk bán és a Hunyadi László a Tavaszi Fesztiválon)

Napjaink operarendezői és karmesterei eltérően viszonyulnak Erkel műveinek problematikusságához, a művek dramaturgiai baklövéseihez és a szöveg tetten érhető elavulásához. A Tavaszi Fesztiválon most bemutatott két opera, a Bánk bán és a Hunyadi László színpadra állítása is eltérő megoldásokat eredményezett.

Kevésbé jutott most a közönségnek az ifjonti harci lázból (hát igen, huszonöt éve zenélnek már együtt), a túlhajszolt tempókból, az időnként kissé öncélú feltűnősködésből, ezen az estén tökéletes arányban volt a szenvedély, az érzelmi telítettség, a fantázia, és a zenei alázat.

Erwin Schrott mindenkinek csalódást okozott, aki nem tud szabadulni az európai kultúrkörben nevelkedett énekes generáció, és a nálunk szokásos színpadi hagyományok kliséitől. Ő ugyanis valami egészen mást hozott, mint ami errefelé szokás.

A koncert tanulsága kettős. Legközelebb a budapesti parkoláshoz viszek aprót és nyugtatót, a Moszkvai Szólisták koncertjére pedig akkor megyek, ha tudom, hogy nem Basmet zeneszerzői ambícióit kell megismernem, hanem a zenekar karakterének megfelelő darabokat látok műsorra tűzve.

Amennyiben Prunyi Ilona valóban az ismertetőben is említett magyarországi Dohnányi-reneszánsz vezéregyénisége, akkor át kell értékelnünk a hallgatóban eddig élő képet, mely szerint a szerző darabjaiban és zongoratechnikájában egyaránt "fölényes-briliáns".

Az Uránia Nemzeti Filmszínház valószínűleg a Zeneakadémiát helyettesítette, amikor rá esett a választás e két zongoraest megszervezésekor. Az épület ugyan csodaszép, ám az akusztika hiányosságai és a légkondicionáló berendezés zaja miatt mégsem túl szerencsés választás klasszikus zenei előadások számára. Az elhangzott hangversenyeken azonban nem ez volt a legnagyobb probléma.

Domingo műtétje és lábadozása miatt nem tudta vállalni az előadást, helyette Željko Lučiċ énekelt – őt pont ebben a Verdi-szerepben „fedeztem fel” a magam számára vagy két éve Frankfurtban. Számomra ma ő a vezető Verdi-bariton, na jó, tegnap beszélgettem egy barátommal, talán Hvorostovsky mellett.

Az ötvenegynéhány tagú kórussal mintegy húszfőnyi közönség nézett farkasszemet. Néhány rokon - és mi ketten a feleségemmel. Ha maga koncert rossz, ha a kórus gyenge és készületlen, akkor legfeljebb vállat vonok. Istenem, amatőrök, de sebaj, egy próbát megért. Ám egészen másról van szó.

Erkel korábbi operáinak magyaros motívumai után itt már a drámai zene felé való nyitás első kísérleteinek lehetünk tanúi. Gyönyörű zene, melyben jelentős és igen hálás szerep jut az énekkarnak is, és Fekete Attila és Perencz Béla produkcióját hallva azt is elmondhatjuk: sajnálatos, hogy ez a mű jelenleg nem szerepel operaházunk repertoárján.

Úgy gondolom, az UMZE létezése és ténykedése, az utóbbi években rendkívüli változásokat hozott zenei életünkbe. Korábban alkalomszerűen és változó minőségben juthattunk kortárs zenéhez, ma viszont bizakodhatunk. Az ilyen fontos és remek koncertek, ha lassan is, de megbízhatóan növelni fogják a kortárs zenére is kíváncsi közönség számát.

A 16. századi angolok és Arvo Pärt művei tökéletesen homogén zenei világot alkotnak. A vokális műfajok igényeire, szokásaira, szövegeire, problémáira egyformán érzékenyen ügyelő szerzők - négyszáz év különbség ide vagy oda - hasonló kérdésekre hasonló válaszokat adnak.

Nincsen Rózsalovag tövis nélkül (A rózsalovag a MÁO-ban)

A Magyar Állami Operaház és e produkció nagy-nagy szerencséje, hogy itt van kéznél Kovács János. Az előadás alatt el kezdtem számolni, már hány produkcióban éreztem úgy, hogy a dirigens menti meg az előadás és a Ház becsületét. Tíz fölé jutottam, ami ebből az aspektusból nagyon nagy szám. Most sem volt másképp.

Világsztár szopránok tenorjaikra akadtak (Ory grófja és Bohémélet, Miklósa és Rost Szegeden)

Tudja az ember régen, hogy jönnek. Ismeri őket jól, Rost Andreát és Miklósa Erikát is, a hangszínüket, a termetüket, az arcukat, kis trükkjeiket, mozgásukat, eszközeiket, erényeiket és gyengéiket. Meg azt a két produkciót is betéve tudja már a szegedi szakértő publikum. Aztán beül a gyanútlan operatikus a főpróbára, és - fölborul a világ.

Úgy próbálják eljátszani Mozartot, mintha az egy kései Beethoven lenne, annak is különösen zaklatott előadása. Egyik oldalon őrületes tempóban, nyílegyenesen sorjázó hangok, sok igen rövid, élesen elkülönülő staccato, megtépett húrok, majd hirtelen váltással éteri pianók, óriási kötőívek következtek.

A Tavaszi Fesztivál első nagyzenekari koncertjét - melyen két nagyszabású Beethoven-mű szólalt meg - ritkán tapasztalható, hatalmas ováció követte. Kényelmes volna hát visszaidézni, hogy mennyire egyenletesen magas színvonalon zajlott a hangverseny, amely ilyen módon elvezetett a közönség kiemelkedő lelkesedéséhez, de a képlet - tulajdonképpen szerencsére - nem ilyen egyszerű.

Magyarázom magamnak: ha most otthon hallgatnám a János-passiót, biztosan följebb tekerném a hangerőt, de nem várhatom el egy historikus kamaraegyüttestől, hogy úgy szóljon a MűPában, ahogy a Mahler Nyolcadik megszámlálhatatlan trombitája és harsonája. Jobban oda kell hát figyelni a pianissimókra. A dinamika úgyis fontosabb, mint a puszta hangerő. De egykettőre rájövök: hiába az okoskodás, mert dinamika sincs...

A III. felvonástól Álvarez helyett egy talán nem túl szép színű hangú, de hihetetlenül figyelemreméltó fiatalember énekelte Chénier szólamát. Bizonyos Jorge de León. Ahol fachkollégái kezdenek megpusztulni, ő ott ugrik be lubickolni.