Kocsis–Mravinszkij 2:1 (a Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversenye)

2010. március 10
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Jevgenyij Nyesztyerenko (ének)
Vez.: Kocsis Zoltán

R. STRAUSS: Halál és megdicsőülés, Op.24
MUSZORGSZKIJ: A halál dalai és táncai (Kerekes István hangszerelése)
CSAJKOVSZKIJ: VI. (h-moll, „Patetikus”) szimfónia, Op.74

Lehet, hogy a Csajkovszkij-szimfóniák terén továbbra is a Leningrádiak felvételeit fogom preferálni, de nagyon tanulságos volt a MűPába menet az autóban rádiót hallgatni. Egy Mravinszkij vezényelte 1972-es koncertfelvételen játszották a Bartók „Zenét”. Miután az utolsó tételt már-már értelmetlenül hajszolt, könyörtelenül gyors tempóban abszolválták, úgy gondoltam, most lesz lehetőségem összevetni ezt a színvonalat Kocsisék zenélésével. Jelentem, Kocsis nagyságrendekkel jobban vezényel Csajkovszkijt, mint Mravinszkij Bartókot. Mondhatni: Kocsis-Mravinszkij 2:1...

Egy bérleti hangverseny, otthon, igazából "hétköznapi esemény" – elvileg akármilyen fesztiválrészvétel, turné a világ legrangosabb koncerttermeibe, netán egy jelentős mű lemezfelvétele mind fajsúlyosabb feladatnak számít.
Csakhogy aki hétköznap csak firkálgat, nem fog megtanulni szépen rajzolni egyik percről a másikra csak azért, mert többen odafigyelnek, netán jobban fizetnek. Ezért érzem nagyon fontosnak azt a sokadszorra tapasztalt tényt, hogy a Nemzeti Filharmonikus Zenekar számára nincsenek kevésbé fontos események.

Abban eleve biztos voltam, hogy jó hangverseny lesz, mégis volt egy kis gonoszkodó titkos gondolatom, amikor előre terveztem magamban az összefoglalót: a Richard Strauss-mű egész jó ahhoz képest, hogy milyen fiatalon írta, Nyesztyerenko pedig egész jó ahhoz képest, hogy milyen idősen énekel...

Aztán a helyszínen nagyon hamar be kellett látnom, sokkal jelentősebb eseménynek vagyunk fültanúi, hogysem elintézhetnénk valami jópofáskodó beszólással.

Egy magyarázattal kell kezdenem. Kocsist jó karmesternek tartom, olyannak, aki elsősorban a zenekar építésében és a repertoár körültekintő kiválasztásában jeleskedik. Ezért van, hogy az NFZ gyakorta ad "fontos" koncerteket, mindazonáltal sokszor fordul(t) elő, hogy a finomabb részletek aprólékos kidolgozását, szemlélődő kiemelését nem tette lehetővé a túl nagy lendület, a felső határon megragadott tempók.

Igazából a Bartók születésnapján rendezett idei hangversenyük volt az első olyan alkalom, ahol feltűnt, hogy egy tételben Kocsis lassabb tempót diktál, mint amit kollégái szoktak. (A fordítottjára sokkal több példát tudnék...) A Négy tót népdal második tételének "megfékezése" később zseniális húzásnak bizonyult, formailag ennyire összefüggő, egyetlen igazi négytételes kompozícióként működő előadást még nem nagyon hallottam.

És most is, egész este – de különösen a Csajkovszkij-szimfóniában – úgy éreztem, hogy Kocsis a korábbiaknál sokkal szélesebb palettáról választja ki a megfelelő tempókat. Igazi, romantikusan „széles” dinamikai és karakterkontrasztok szólaltak meg a teljes zenekaron. Lehet, hogy Kocsis új korszak küszöbére ért? Lehet, hogy csak én értek belőle többet? Mindegy, a lényeg, hogy tetszett, amit hallottam. A szimfóniát a koncert elején hallott fiatalkori Strauss-művel egyetemben még hosszasan dicsérhetném. Ragozhatnám a karmester és a zenekar kiemelkedő produkcióját, ha a kettő között nem történt volna még valami, ami felülírt és elhomályosított mindent.

Megszületett az a csoda, amiről évtizedekkel később is könnybelábadó szemmel mesél a szerencsés tanú. Hallottuk, láttuk azt a művészetet, amikor a hetvenvalahány éves basszista már nem előad, nem interpretál, hanem egész világot teremt.

Igazából nem tudom, hogy Nesztyerenko milyen hangi állapotban vállalta a fellépést (Polgár László helyett beugorva). Legfeljebb az első másodpercekben próbáltam figyelni a vokális diszpozícióra, de reménytelen vállalkozás lett volna abban kitartani. Magának a vocénak nem volt különösebben jelentősége. A nagy művész bármilyen hangszeren nagy művész, amije van, azzal igéz.
A karmester és a koncertmester között, a szólista szokásos helyén, a legfeljebb fél méteres körből soha ki nem lépve, a veterán orosz basszista minden tekintetet és figyelmet magára vonva megteremtett, és rögtön bejátszott egy egész színpadot. Sokat segített, hogy közben követhettük a vetített fordítást, de ez a láttató erő talán anélkül is elsöpört volna minden szövegértési problémát, minden tartózkodást.
A második dal (Szerenád) végén a diadalmas "enyém vagy" kiáltás (Молчи! Ты - моя!) után egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy nem a többtételes műveket nem ismerő, nem tisztelő, műveletlen nézők tapsolnak. Minden bátortalanság és tétova, itt-ott taps helyett a visszaparancsolhatatlan, leküzdhetetlen ünneplés robbant ki.

Talán egyszer érdekes lenne foglalkozni Kerekes István új hangszerelésével is, egyszer elemezni kellene magukat a dalokat. Most semmi ilyesmire nem volt kedvem, de lehetőségem sem nagyon. Nyesztyerenko szuggesztív művészete helyünkre szögelt és béklyóba kötött bennünket. Azt, hogy hogyan csinálta, nem tudom, így természetesen elmondani sincs esélyem.

Aki ott volt, az látta, hallotta – és mindig emlékezni fog rá.