Szvit gépies stílusban (Dohnányi-est a Festetics Palotában)

2010. március 23.
Festetics Palota

Prunyi Ilona - zongora
Banda Ádám - hegedű, Rohmann Ditta - cselló, Bársony László - brácsa, Szatmári Zsolt - klarinét, Zempléni Tamás - kürt

DOHNÁNYI:
Szvit régies stílusban, Op.24
Vízesés, Op.41
cisz moll hegedű-zongora szonáta, Op.21
C-dúr szextett, Op.37

A Festetics Palota tükörtermének fehér pompája azonnal bűvkörébe vonja az oda látogatót. A helyiség fehérsége, csillárjainak száz-fényű csillogása, a tükrök által megsokszorozott tér és fény, az aprólékos ornamentika olyan zenei csemegét ígér, amely tele van könnyed virtuozitással, ragyogó és ötletes, híján minden szenvedésnek és barbárságnak.

A koncert műsora a helyszínhez illő. Dohnányi művei éppen úgy csillámlóak, ragyogóak, mint a tükrök által visszaadott fényfolyam.
Meglepő kontraszt, szinte érthetetlen jelenség Prunyi Ilona. Apró termete, mégis férfias megjelenése, száraz mosolya inkább tárgyilagosságot sugall, mozgásának szögletessége és határozottsága céltudatos, következetes és szigorú tanárt juttat az eszünkbe. Komolyan kíváncsivá teszi a hallgatót az ellentmondás.

Az elsőként elhangzó Szvit régies stílusban csupán az alapkaraktereket tartja meg, de azon túl minden "Dohnányi" a műben. A Prelude tétel előadása kissé szemetes, de főként érthetetlen, majd egyre inkább követhetetlenné váló. Igazán semmire sem jut idő a művész játékában, állandó rohanásban és keménységben fogalmazódnak meg a további tételek is. A Sarabande-ot már alig várja a hallgató, remélve, hogy kissé megpihenhet, de nincs kegyelem: a korábbi tételekhez képest csupán annyi a különbség, hogy kevesebb a hang. A Menuet ragyogóan ötletes zeneszerzői fogásai Debussy-t juttatják eszünkbe. Kár, hogy az előadó pedáltechnikája időnként összezavarja a "képet". De a Gigue! Úgy tűnik, Prunyi művésznő számára ez az igazán "hazai terep"! Gördülékeny, virtuóz, keményen és tartással előadott táncmuzsika. Úgy tűnik, a művésznőnek kellett egy kis idő, míg megtalálta a zongorahangját. Kezdeti indiszponáltságát igazolja az is, hogy a szólózongorára írt darabot kottából játszotta.

Ám Prunyi művésznő nem félt attól, hogy a kotta elázik a következő darab előadása alatt. A Vízesés címet viselő virtuóz mű alatt is végig "kottahű" maradt, s ezt a hűségét az egész este folyamán megtartotta. Dohnányi Vízesése dúskálna a hangszínekben és dinamikai lehetőségei is élvezetes megoldásokkal kecsegtethetne. Talán a művésznő nem vette észre, hogy már nem az előző mű Gigue tételét játssza? A mű végén felhangzó taps is ilyen érthetetlen volt: a terem bal oldalán a "Prunyi-rajongók", jobb oldalán pedig az egyszerű koncertlátogatók ülnek? Az egy szem "Bravó!" kiáltás a rajongói táborból inkább kínos volt, mint bíztató. A művésznő igen lendületesen hagyta el a pódiumot.

A cisz moll hegedű-zongora szonáta fordulatot hoz a koncerten: ketten jelennek meg a színpadon. A művésznő mellett megjelenik Banda Ádám a többszörös versenygyőztes is. Megjelenése szintén kontrasztál a koncertterem csillogásával... De állj! A megszólaló hegedűhang telve van melegséggel és színnel. Az első pillanatokban eszünkbe se jut, hogy ez a fiú tehetséges, mert csak hallgatni tudunk, hallgatni a szép hangú hegedűjét. Prunyi korábbi halványsága is eltűnik: korábbi száraz játékmodora most szigorú fegyelem, mellyel megvédi az ifjút a felesleges és giccses, vagy szertelen megoldásoktól.

A koncert folytatásában két átiratot hallhatunk: az egyiket Delibes Coppélia-valcere, a másikat Johann Strauss Kincs-keringője ihlette. Mindkét darab méltó a környezethez, azonban Prunyi Ilona művésznőt ez nem foglalkoztatta. Bizonyára nem olvasta a koncertismertetőt, amely Dalos Annától idéz: "Dohnányi korának egyik legnagyobb zongoristája és zongorapedagógusa volt. Fölényes technikáját szívesen csillogtatta meg bravúrdarabokban."
Amennyiben Prunyi Ilona valóban az ismertetőben is említett magyarországi Dohnányi-reneszánsz vezéregyénisége, akkor át kell értékelnünk a hallgatóban eddig élő képet, mely szerint a szerző darabjaiban és zongoratechnikájában egyaránt "fölényes-briliáns".

Ezek után döbbenetes volt a C-dúr szextett. Prunyi művésznő zongorája hangszínekkel kezdett játszani, ami egyértelműen öt partnerének hangszín-érzékenységére rezonált. A hegedű ismét Banda Ádám kezében van: érett művész módjára vezeti a kamaraegyüttest. Játéka azonban - különösen a mű vége felé - gyakran már nagyon agresszív.

Rohmann Ditta lendületes és szép hanggal indította útjára az első tételt. Játéka kimunkált, átgondolt, intonációja tiszta és alkalmazkodó. Figyelme a partnerek felé kiemelkedő. Játékából az egy egyéni hang hiányzik: jó volna őt vonósnégyesben, vagy akár szólóban hallgatni, hogy jobban megismerhessük.
Bársony László brácsaművész neve sokak számára ismerős lehet, bár nem ez az este az, amely alapján tovább növelheti hírnevét. Játéka észrevehetetlen, ami a brácsázáson túl fontos lehet - vagyis a muzsikálás -, azt művésztársaira hagyta. Néhány vérszegény szólóállást kivéve valóban nem is zavarja a többi muzsikust. Milyen szerencse! A két fúvós vérbeli kamarazenész. Különösen egymásra vannak kihegyezve. Szatmári Zsolt klarinétművész és Zempléni Tamás kürtművész kimagaslik az előadók közül. Hangszínben oly gazdag előadásmódjuk, hogy egy érzés tolul fel bennünk: ha létezne egy sosem látott csodavilág, akkor ez a két hangszer onnan sem hiányozhatna. A mű III. és IV. tétele különösen izgalmas. Dohnányi bátran vallja benne, hogy minden zenére nyitott, a jazztől a Till Eulenspiegelig, mégis egyéni zeneszerzői karakterben olvadnak össze a hangok. Az est zenészei is ebben a két tételben érik el a hallgatót teljes, izzó intenzitással.

A közönség őszinte vastapssal jutalmazta a művészeket, és csupán ekkor - miután szemünk megszokta a csillogást és a fényt - vesszük észre, hogy az idős épület bizony itt-ott beázott, a fehér falakon sárgás foltokat hagyva, a festés hámlik, a finomabb díszítmények feketednek és csupán a hatalmas tükrök által megsokszorozott fény csapta be szemünket. Az idősödő épület fényben még a régi pompáját csillogtatja, de óvatosnak kell lennie, hogy túl sokat ne akarjon megmutatni magából, hisz a fényben előnytelen oldalát is látni lehet.