Unalom és szenvedély (A Suisse Romande Zenekar a MűPában)

2010. április 14.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Orchestre de la Suisse Romande
Arabella Steinbacker (hegedű), Tobias Berndt (orgona)
Vez.: Marek Janowski

RAVEL: Couperin sírja
MENDELSSOHN: e-moll hegedűverseny, Op.64
Saint-Saëns: III. (c-moll, „Orgona”) szimfónia, Op.78

Jó ideig úgy tűnt, hogy ha egyáltalán írok e koncertről, akkor csak mint a dirigens, Marek Janowski legutóbbi, harmatos budapesti koncertjének folytatásaként. Arról az előadásról – a Mester akkor a Pittsburghiek élén állt – Balázs Miklós kollégám számolt be, a sokatmondó Szonorikus dögunalom címmel. Azóta bő két esztendő telt el, s Janowski ezúttal saját együttese, a jó hírű és elegáns Suisse Romande Zenekar élén látogatott el újra kis hazánkba.

Biztos mással is előfordult már, hogy haza akart menni mindjárt az első szám után.
Maurice Ravel izgalmas, de tényleg nem egyszerű művét, a Couperin sírja című négytételes szvitet adta elő a jó hírű együttes – cseppet sem nem elegánsan. Egy ilyen elismert csapat persze nem malacbanda, s a megfelelő hangok a megfelelő helyeken szólaltak meg ezúttal is. Mégis az egész produkció sápadtan, színtelenül és egykedvűen szólt. A hangszeres szólók unalmasak és esetlegesek voltak, nemigen vezettek sehová, és nem volt egymáshoz semmi közük. Janowski becsülettel taktírozott legelöl, ennél többre neki sem futotta.

Igyekeztem megértő lenni, végül is az együttes negyedik napon belül már a negyedik európai nagyvárost keresi föl, ők is csak emberből vannak. Nem ők tehetnek arról, hogy nem Budapest volt a sor elején, hanem Milánó. Szidtam magamban a világválságot, amelyik ilyen megalázó helyzetbe kényszerít remek muzsikusokat és még remekebb zenehallgatókat.

Mivel másban nem lehetett, hát bíztam a hegedűverseny szólistájában, Arabella Steinbacherben, aki szemet gyönyörködtető, élénkzöld, hosszú, de mégis kislányos estélyiben érkezett, hogy felrázza az együttest és a publikumot. Az utóbbit sikerült is. Mendelssohn elképesztően népszerű versenyművének a végén ritkán hallható ovációban tört ki a budapesti nagyérdemű – számomra némileg érthetetlenül. Arabella Steinbacher kétségkívül remek hegedűs, előadása alapján azonban nem sorolnám a nemzetközi középmezőny fölé. Produkciója amolyan biztonsági kűr volt. Nyugis tempók, kedves előadásmód jellemezték, s olykor a legfelsőbb régiókban enyhe intonációs gondok. Javára írandó, hogy ő is már negyedik este nyomta el az e-moll hegedűversenyt. Az előadás szólistaszempontból ennek megfelelően korrekt volt, de semmiképpen sem kiugró. A zenekarban és dirigensében továbbra is a fásultság munkált, akkor úgy tűnt, immár visszavonhatatlanul.

A művésznő a – szerintem általa sem várt – hatalmas ujjongásra egy mutatós, ámde végtelenül lapos és üres Kreisler-opussal válaszolt, ami a közönségnek is elvette a kedvét a további ünnepléstől. A szünetben ismét a „menni vagy nem menni” kérdéskör foglalkoztatott, végül is a rég hallott mű kedvéért maradtam.

És bizony nem bántam meg. Ugyanis a nehezen és fáradtan induló koncert a szünet után váratlanul új lendületet vett, és végül Camille Saint-Saëns Orgonaszimfóniájában a Suisse Romande Zenekar hírnevéhez méltó, számomra mindenképpen emlékezetes produkciót nyújtott.

Nem tudom, mit mondott Janowski az öltözőben csapatának, mondott-e egyáltalán valamit, csak az eredményt tudtam – örömmel – konstatálni. A kibővített zenekar megrázta magát, és a romantika összes eszköztárát felvonultatva teljes fényében szólaltatta meg a Saint-Saëns pályájának csúcsát jelentő szimfóniát.

Itt derült ki, hogy a Suisse Romande Zenekar tagjai egyenként is nagyszerű zenészek, képesek egymásra figyelve, igazán élményt jelentve muzsikálni. Külön ki kell emelni a hatalmas vonóskart, mely páratlanul finom hangzásképet és ritka nemes tónust volt képes felmutatni. A szünetig meglehetősen egykedvűen vezényelgető Marek Janowski Saint-Saëns művében már temperamentumos dirigensként mutatkozott meg, nagy formákban gondolkodva építette fel az impozáns mű két gigantikus tételét.

Paradox módon az Orgonaszimfónia előadásának egyetlen szépséghibáját az orgona jelentette. Nem először tapasztalom, hogy a Művészetek Palotája nagyszabású instrumentuma együttes muzsikálások alkalmával túlvezérelten működik, indokolatlanul elnyomja, vagy legalábbis háttérbe szorítja az amúgy hatalmas létszámú apparátust.

Janowski a ráadásban egy ritkán hallható remekművet, Gabriel Fauré 1898-ból származó hatperces prelűdjét vezényelte el, melyet a szerző Pelléas és Melisande kísérőzenéjéül szánt. Az érzékeny előadással a Suisse Romande Zenekar feltette a koronát az estére. Csak azt az első félidőt tudnám feledni...