Az új magyar zene (Az UMZE Kamaraegyüttes hangversenye a Millenárison)

2010. március 22.
Millenáris Teátrum

UMZE Kamaraegyüttes
Natalja Zagorinszkaja (ének), Alberto Rosado, Carlos Apellániz (zongora)
Vez.: Eötvös Péter

VARGA JUDIT: In memoriam J. V.
PERÉNYI MIKLÓS: Sections/Szakaszok
KURTÁG GYÖRGY: Dalok Anna Ahmatova verseire
MEGYERI KRISZTINA: Jeux-en-jeux
EÖTVÖS PÉTER: Sonata per sei

Nem tudom, lehet-e túlbecsülni Kurtág orosz nyelvű versekre írt dalainak jelentőségét. Személyesen érintettnek érzem magam, ugyanis számomra fordulópontot jelentettek a szerző hatvanadik születésnapját ünneplő Hungaroton-felvételek. A Boldogult R. V. Truszova üzenetei, és a Jelenetek egy regényből után egészen másképp álltam hozzá a kortárs zenéhez. A most estére ígért ősbemutató tehát akkor is idevonzott volna, ha a tíz-egynéhány perces négy dalon kívül nem kapok mást. Az UMZE viszont – igen helyesen – már sokadszorra nyújt olyan kínálatot, amiből nem csak a jelentős mesterek újdonságait lehet megismerni, hanem egy-két trónkövetelőt is.

Hadd kezdjem velük, bár aki jó volt és figyelt, annak ők sem ismeretlenek. Varga Judit és Megyeri Krisztina övén is sok komoly skalp sorakozik már. Mindketten fontos bemutatókon, nemzetközi díjakon és más elismeréseken vannak már túl.

Varga Judit például tavaly megnyerte az Új Magyar Zenei Fórum 2009 első díját a nagyzenekari kategóriában. Pályaművéről (A megtalált idő) a koncerten jelen lévő Kobzos barátunk is nagy jóindulattal nyilatkozott, és tanúsítom, hogy az In memoriam J. V. is megérdemli a méltatást. A fiatal szerző legrokonszenvesebb vonásának az tűnik, hogy egyformán távol tartja magát a „blikkfangos” experimentális stílusok Szküllájától és a retrográd harmonikusság Kharübdiszétől. Kamaraegyüttesre is totális zenét ír, nemes igénnyel. Azt hiszem, nem mindent sikerült mesteri sűrűséggel és tömörséggel megfogalmaznia, de az irány jóval több, mint ígéretes. A kompozíciót egy esetleges hanghordozón - ha volna - szívesen meghallgatnám többször is.

Megyeri Krisztina zenei nyelve is kiforrottnak tűnik. Abban a részben, amivel kapcsolatban a szerző „dzsessz-szerű quasi-improvizatív szólókat” említ a kísérőfüzetben, egy szellemes, sziporkázó, élénk ritmikájú tételt hallottunk - helyenként erős Stravinsky-hatásokkal -, de ez az oktett egészében is egy jólesően hatásos, egészséges divertimento – úgy, ahogyan annak a huszadik-huszonegyedik század fordulója után szólnia kell.

Perényi Miklós egészen más kategória, trónkövetelőnek biztosan nem nevezném, hiszen csellistaként gyakorlatilag mindent elért, és a legelvetemültebb, notórius fanyalgók elismerését is bírja. Az, hogy zeneszerzőként is aktív, érzésem szerint nem hiányérzetből fakad, és semmiképpen sem mellékvágány. A Szakaszok című kompozícióval kapcsolatban azt írja a műsorfüzet: „különös, hogy a cselló nagy előadóművésze saját kompozícióiban mennyire vonzódik a telt fúvóshangzáshoz”.

Nyilván az UMZE októberi koncertjén előadott Ciaccona per 10 című darabra vonatkozik az utalás, nem régen volt, jól emlékszünk rá. Gyanítom, hogy Perényi pontosan ezekkel a művekkel teljesíti ki zenei világát. Elégikus – valamelyest statikus – hangulatú mű mindkettő, és a fúvósok sajátos hangképzésében azokat a lehetőségeket tanulmányozza a szerző, amelyek könnyen rejtve maradnának előtte, ha csak saját hangszerére támaszkodhatna. Biztos vagyok benne, hogy ez az elszánt figyelem csellójátékában is érezteti hatását.

Kurtág négy daláról nehéz bármit is mondanom. Szerintem sokat fogjuk még hallgatni és elemezni is. Nagyon erős darabok voltak, nagyon szép előadásban. (Nem nagyon látszik, hogy Natalja Zagorinszkaja felváltható lenne bárkivel is.) A hangszerelés nagyon gazdag, mégis plasztikus. A cseleszta, a pianínó, a hárfa, a cimbalom, az ütőhangszerek, a vonósok és a rézfúvók mellett sok ütőhangszer és még szélgép is hallható, a dalokat mégsem fedi el vastag zenekari szövet. Feltűnően újszerű ez a hangvétel, összehasonlítva például a Jelenetek sokkal takarékosabb kíséretével, az egész mégis eltéveszthetetlenül Kurtág. A most frissen bemutatott opusban nagyon sok minden felbukkan a szerző 1970-es, 80-as években megismert hangjából is, de az időtlenségben nyilván közrejátszik az is, hogy az Anna Ahmatova-versek megzenésítése sokat halasztott, félbehagyott régi terv.

És persze az is, hogy Kurtág stílusa, sőt egész munkássága rendkívül koherens.

Az UMZE mostani hangversenyének volt még egy - számomra legalábbis - nagyon fontos hozadéka. Eötvösről mindig tudtam, hogy a kortárs zenében rendkívül fontos ember. Igazi "pezzonovante". A hetvenes évek végén vele ismertem meg a késői Sztravinszkij-műveket, de valahogy azután is mindig ott volt, ahol történtek a dolgok. Mint zeneszerzőt viszont nem tudtam egyértelműen megítélni, de az is lehet, hogy éppen azért, mert stílusa nem annyira összetartó, mint Kurtágé. Voltak művek, amelyek csak második-harmadik meghallgatásra győztek meg, de volt úgy, hogy azután sem. Most hallott műve, a Sonata per sei a már ismert CAP-KO zongoraversenynek, illetve az abból továbbgondolt kétzongorás változatnak egy még újabb megfogalmazása, és ha voltak kételyeim, talán egy percig sem éltek. Kifejezetten élveztem, tartalmas, jól felrakott műnek találtam. (Tartok tőle, hogy előbb-utóbb sort kell kerítenem bizonyos negyedik-ötödik meghallgatásokra is.)

Úgy gondolom, az UMZE létezése és ténykedése, az utóbbi években - természetesen a MűPa megnyitása mellett - rendkívüli változásokat hozott zenei életünkbe. Korábban alkalomszerűen és változó minőségben juthattunk kortárs zenéhez, ma viszont bizakodhatunk. Az ilyen fontos és remek koncertek, ha lassan is, de megbízhatóan növelni fogják a kortárs zenére is kíváncsi közönség számát. A Millenárison sem voltunk kevesen, de hazafelé pontosan arról beszélgettünk, hogy az ilyesmit jó lenne még több – akár a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben telt házat biztosító - emberrel megosztani.