Ha nincs ló, jobb a szamár is? (A Simon Boccanegra Zürichben)

2010. március 23.
Zürich
Zürichi Operaház

VERDI: Simon Boccanegra

Željko Lučiċ, Isabel Rey, Polgár László, Massimiliano Pisapia
Vez.: Carlo Rizzi

Persze, hogy Plácido Domingo miatt szerveztem meg zürichi utamat, érdekes lett volna Berlin és New York után Svájcban is látni Boccanegraként.
Domingo műtétje és lábadozása miatt nem tudta vállalni az előadást, helyette Željko Lučiċ énekelt – őt pont ebben a Verdi-szerepben „fedeztem fel” a magam számára vagy két éve Frankfurtban. (Csodaelőadások Frankfurtban)

Akárcsak a Metropolitanben, itt is Giancarlo del Monaco a rendező – ám meglepetésemre ez egy egészen más munka. Ha a Met-es előadás nem is túl invenciózus, de legalább látványos, ez unalmas és kopár. Ebben a fő ludas Carlo Centolavigna díszlete – szinte semmi a színen, legtöbbször a dózse hatalmas íróasztala, néhány oszlop, meghökkentő az utolsó jelenetben a közönségnek hátsóját mutató férfi aktszobor.
Maria Filippi kosztümjei korrektek, bár véleményem szerint legalábbis „zsenánt”, hogy Amelia Grimaldi az egész előadás alatt ugyanazt a ruhát viseli.

A zenei megvalósítás azonban mindezt gyorsan feledteti. Carlo Rizzi a dirigens, őt nálunk a legtöbben valószínűleg a 2005-ös salzburgi Traviata-előadás felvétele kapcsán ismerik.
Értékeltem Barenboim berlini vezénylését, nagyon tetszett Levine New Yorkban, Rizzi talán még egy fokkal izgalmasabban irányította zenekarát – helyenként majdhogynem „kopogósan”, iszonyú elánnal, dinamizmussal, átéléssel (a földszint első sorában ülve láttam, szerencsére nem hallottam, ahogy együtt énekelt a színpadon szereplőkkel).

Illendőség szerint kezdjük az énekesek méltatását az Ameliát alakító Isabel Rey-jel. Illetve itt méltatlanítást írnék. Amit a hölgy áriájában előadott, némi eufemizmussal is csak visítozásnak lehet nevezni. Később elfogadhatóbb, akarom mondani, kevésbé elfogadhatatlanabb volt, a hang bántóan éles, a figura nem egy fiatal, szerelmes nőé, hanem egy elvirágzóban lévő középkorú szépasszonyé.

Polgár László lenyűgöző Fiesco. Berlini fachkollégája az előadás leggyöngébb láncszeme volt, James Morris a figurát hozta, de vokálisan nem bizonyult igazán adekvátnak. Polgár hangja még mindig fenomenális (noha a hátam lúdbőrözik, amikor valaki kvvesztót énekel kuueszto helyett, néhai szoprán nagynéném is mindig felszisszent, ha ilyet hallott). Polgár Fiescója fiatalos, dinamikus, majdhogynem izgága.
Nagy alakítás.

Fabio Sartori az előadás napján, délelőtt 11-kor mondta le Gabriele Adornót, az akkor Torinóban próbáló Massimiliano Pisapia autóval fél órával az előadás kezdete előtt érkezett meg.
Jött, látott és győzött.
Noha megjelenése éppoly előnytelen, mint Sartorié, a hang egy mediterrán csengésű, erős, jó magasságokkal rendelkező tenor.

És hát akkor Lučiċ.
Egy időben vokális krízisről suttogtak. Tavaly a Metben a domingós Adrianát „kötöttem” a Rigolettóhoz, ahol Lučiċ énekelte volna a címszerepet – lemondta.
Szerencsére a voce most gyakorlatilag teljesen intaktnak tűnik, talán egy-egy magas hang kissé mattabb, mint valaha lehetett.

Számomra ma ő a vezető Verdi-bariton, na jó, tegnap beszélgettem egy barátommal, talán Hvorostovsky mellett.
Szép a hangmatéria, még ha nem is oly egyéni, mint egy Svédé, Warrené, Brusoné. Elegáns a frazírozás, muzikalitása kimagasló.
A hang színe természetesen sokkal inkább illik a szerephez, mint Domingóé.
És mégis.
Arról nem tehet Lučiċ, hogy bumfordi fejével, nagy potrohával inkább kelti egy piaci halaskofa képzetét, semmint egy dózséét.
Csak az a nagyon pici „plusz” nincs meg benne, ami megmagyarázhatatlan, a nobilitás, a rendkívüli egyéniség, formátum valamiféle keveréke, ami Domingót minden idők egyik legnagyobb operaénekesévé teszi.
És akinek mielőbbi teljes felépülésért milliók drukkolnak.

Én is reménykedek benne. Ahogy abban is, hogy április 29-én az eredeti tervek szerint ő énekli majd Boccanegrát a Scalában.
És ha már nem láthattam ebben a szerepben Zürichben, hátha rászánja magát egyszer, és elénekli Tellt...